Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866
1866-12-20 / 35. szám
554 „Ej — gondolám magamban — ez az ember felényire sem olly rosz, mint a milly ennek mondták. Kell lenni valami jónak ebben a szívben; oktalan állatok és gyermekek ritkán tévednek." Az ólak felé menetünkben azt kérdezte tőlem a kapitány, hogy a kis kanczámon jöttem-e? s azon válaszomra, hogy nem — „Kár — felelte — egy kis versenyt nyargalhattunk volna az öreg Morgannal; Sam gyönyörködött volna benne. Ugy látszik ma nincs jó kedvében." E megjegyzést mások is hallhatták az utolsó tiz nap óta. A kapitány főhitelezője volt Samnak; követelése kártyaasztalról származott, és egyetlen egy shilling sem volt közte, mellyet törvény útján rajta meg lehetett volna venni. Egy vigyázatlan pillanatban a kapitány rá vette, hogy adóslevelet állítson ki összes tartozásáról „inkább csak forma kedvéért", és e pillanattól fogva hatalmába adta magát a leglelldismeretlenebb gazembernek, a millyen valaha létezett. Ot órakor pompás ebédhez ültünk. Sam valódi gentleman modorával teljesítette a házigazdai kötelességeket, mert a gentlemanséget sem aljas szokások sem aljas társaság nem tudta belőle kiirtani. Neje sokkal vidorabbnak látszott és jóval nyájasabbnak mutatkozott irántam, mint mikor először a kertben láttam. Sporttárgyakról úgy látszott szándékosan nem beszéltek, és az ebéd gyorsan múlt el általános tárgyak feletti beszélgetésben, mellyben mindenki részt vehetett. De ha aztán nyúgodtan ültünk Sam kis szentélyében, vagy is a régi nyári lakban, mellyet e bűvös napokban egy oda helyezett kályha tett barátságossá, akkor aztán ugyancsak hozzá láttunk. Ezúttal Tom Woodcroftal és egy másik vadász barátunkkal jöttünk össze. Beszélgetésünk lovak és ebek körül forgott; Sam élénken irt le két vagy három híres futamot, mellyben magát kitüntette, és nem utolsó volt érdekességben annak előadása: mint ugratta Morgannal a nordbury szöges kerítést, de legkisebb czélzást sem sem tett a falon levő törvényszéki végzésekre, mellyé történetét pedig igen óhajtottam volna hallani. Valóban mind azt jegyeztük meg, hogy Samnak a szokottnál roszabb kedve volt. Esténk rendkívül kellemesen folyt le, a legkisebb kicsapongás nélkül. Fölösleges volt magamra vigyáznom, mert nem is nyilt rá alkalom. Woodcroft Tamás nem ivott, mert nem rég kelt fel betegágyából, mellyben három hétig tört lábszárral és két tört oldalbordával feküdt. A kapitány igen ovatos volt, s én követtem példáját, de nem is kénytetett senki. Nagy meglepetésemre a vén Morgan nevét nem is említették, míg végre egy szünet alkalmával a kapitány hirtelen e szókkal fordúlt hozzám : „Es ön azt hiszi, hogy ön kis kanczája megverné a vén Morgant, mi ?" Már ha gondoltam volna is illyenfélét, nem mondtam volna el neki; annálfogva nyugodtan azt felelém, hogy alig ismerem még eléggé Morgant, hogy véleményt mondhassak róla; de ha Mr. Westnek semmi ellenvetése, elnyargalok vele vagy két mértföldet, ha minden mértföldre száz yardnyi térelőnyt ad. Sam azonnal igy felelt: Nekem semmi szólóm többé a dologba, a vén állat a kapitányé, ki, megvagyok győződve, szívesen áll vele ön szolgálatára. — Ennél több megjegyzést nem tőn e tárgyról,