Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-10-20 / 29. szám

458 Nem sokáig kellett várnom, mert egy sutának hosszú mozgó fülei mutatkoztak mintegy száz yardnyira alattam. Felfelé jött borjától követve, óvatosan tekingetett hol előre, hol hátra az utána jövök felé. Nem volt ugyan szándékom lőni reá, de. még is mulattam magam azzal, hogy arczomhoz emeltem a puskát s lapoczkáját vettem czélba, gondolván magamban, hogy ime a vén suta minden ovatossága daczára veszedelmébe rohanna, ha halálát kívánnám, most pedig élete párját vezeti sorsa elébe. Egyre közelebb jött, kis távolságban követve hat más sutától és két agancsártól, mellyek egyike kitűnő példány volt. A vén suta végre húsz yardnyira közeledett hozzánk, s világos volt, hogy azonnal szelet vagy neszt fog tőlünk s eltörtet. A többi fővadat a talaj hajlása fedte el s csakis a szarvasok agancsos fejeit láthattuk. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint gyors lövésre állni készen, mihelyt a suta elugrik s a többit is elriasztja. Fejemmel meg sem mocczantam s csak a szirt tetején nőtt mohás füvön át néztem merő szemekkel, fő feladat lévén, lehető közel kapni a szarvasokat, mielőtt a suta megriadna. Ez most már tíz yardnyira sem volt tőlünk, midőn egy másodperezre megállt, mereven tekintett felénk, aztán megfordulva, őrülten iramlott a begyoldalnak. Fél térdre emelkedtem, s láttam, hogy a szarvasok aggodalmasan néznek a hegyre fel, nem tudva, jöjjenek-e vagy megforduljanak. Csak fejük és nyakuk volt látható, s nekem nem volt egyéb választásom, mint a nyakat venni czélba. Az erösbiket szemeltem ki, lőttem s láttam a nyak oldaláról felrepülő szőrt. Nem nagy baja esett azonban, mert megfordult s a hegyről lefelé vágtatott. Hátán a fekete vonalat vévén támpontul, az irányzékot nyakáig emeltem, elhúztam a másik cső ravaszát, hallottam a golyó vágását s rögtön reá láttam egy sziklán át hanyatthomlok bukni a szarvast. A lövés helyére menve, egy sziklahasadékba ékelten és dermedve találtuk, Agancsa egyik tülkét eltörte a golyó ; kár, szép tizenkettes fő lett volna különben. Egy közeli csermelyhez vonszolván a szarvast, kizsigereltük s aztán hangafüvei fedtük be, hazatéret majd érte küldendők. Palaczkaink tartalmát megízlelvén és újra töltvén, felmentünk a hegyre, hogy — a mint megegyeztünk volt, Károlyhoz csatlakozzunk. A begy csúcsára érve, nagyszerű látvány tárult fel szemeinknek. Északnak úgy látszott, mintha az egész vidéket tenger árja borítaná el, mellyből csak itt-ott bukott ki sziget gyanánt egy egy magasabb orom ; e ködtengert azonban a kelő nap sugarai rózsaszínűre festék. Keletről aranyfény ömlött az előttünk lévő hegyek megvilágosított kúpjaira. Látcsöveinket elővéve kémeltük a tájat s végre megláttuk Károlyt tőlünk mintegy mértföldnyire, a mint valamelly domború tárgyra dőlve pihent — s e tárgy egy szarvas volt. Örülve hogy Ő is szerencsével járt, hozzá siettünk, s egy gyönyörű páratlan tizennégyes agancsáron legeltettük szemeinket. Közölvén vele hogy nekünk is van szarvasunk, kérdeztük tőle, mint jutott az övéhez. „Elhagyván titeket — beszélte — átjöttem a gerinczen , a mocsárra bukkantam s itt egy turfás ösvényre fordultam be, mig kissé beláthattam a völgybe s nem sokára vagy háromszáz yardnyira alattam néhány legelésző szarvast pillantottam meg. Bizonyosnak tartván hogy felfelé és felém fognak jönni, csendesen maradtam s látcsövemen át folyvást szemmel kisértem. Egy közülök különösen feltűnt; láttam,