Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-30 / 3. szám

38 csak könnyedén érte fejét és elszédítette. Ezt tartottam legvalószínűbbnek s nézetemben megerősített egy másik eset, mellyet egy szemtanutói hallék. Ugyanis vaddisznóra rendezett hajtóvadászatnál, egy siketfajd kakas közel galyazott fel egy puskáshoz. Ez hozzá lő, azonban a kakas nem mozdul, s csak a második lövésre esik le, midőn kisül, hogy mind két golyó találta. Egyik czombjatövét szakította félig el, s valószínűleg ugy elbódította, hogy e miatt tartózkodott néhány perczig görcsösen az ágba fogódva. Ez lehetett a rejtély egyetlen magyarázata. Még rejtélyesb azonban egy másik eset, melyre nézve biztosítom az olvasót, hogy teljes igazságot beszélek. Egyszer egy tiszteletre méltó öreg ismerősöm látogatott meg, kit derék fajdvadásznak ismertem. Este több kakast kilestünk, s egyikre megtámadást határoztunk. Gyönyörű éj volt, s alig kezdett keleten pirkadni, kakasunk görögni kezdett. Mi csak azt vártuk el, hogy a tárgyakat meg tudjuk különböztetni, s azonnal elkezdtünk hozzá szökni. Mivel pedig társam, mint már emlitém, értett a siketfajd vadászatához, én egy bokor mögé rejtőztem, s egyedül hagytam őt előre szökni. A kakas élénken görgött, s midőn egyik csettentését épen bevégezte, eldördült a lövés. Figyelmesen hallgattam, de nem vehettem ki, hogy a vad leesett volna. Egyszerre „kapp kapp!" —a kakas ismét görgeni kezdett. Csettentésére a második lövés is eldördült, ezt ismét az előbbi rejtélyes csend követte, s mielőtt elhatározáshoz juthattam volna, a kakas ismét görgeni kezdett. Erre már nem maradhattam tovább veszteg, s mivel a kakas szorgalmasan csettentgetett, én is szorgalmasan szöktem előre. De még jókora távolság volt előttem, mert a siketfajd kakas tempóba lassan halad az ember; s a reggel ugyancsak világosodott, mire társamhoz értem, ki a vad által kiszabott időközökben fegyverét töltötte. Tisztán láttam, a kakas háborítlanul görgött tovább egy bikkfa galyai közt, végre öreg társam készen volt fegyverével s a nélkül, hogy a legközelebbi csettentést bevárná, kilőtte azt. A kakas elhallgatott, de feltartott fővel állott, mintha figyelne. Társam ismét lőtt, most már negyedikszer. Erre aztán végre a kakas türelme is kimerült, szépen felszállott tehát és látszólag épen és egészségesen elhúzott. Lehetetlen hajlott koránál fogva úgyis élénk társam kedélyállapotát leirní, boszankodás, bámulat, szégyen tuszkodott benne és csalt szitkokat ajkaira. Hogy a két első lövést elhibázta, az végre is lehető volt, de a két utóbbinál már tisztán lehetett látni, s illy nagy állatot alig hibázhatni el, ha az ember csaknem alatta áll. Azonban a tény világos volt, a lövések nem találtak, mert bár a kétségbeesett lövész esküdözött, hogy az állatnak ott kell valahol feküdni, nem találtuk biz azt meg, pedig néhány napszámossal az egész lejtőt felkerestettük. Bizonyosan vak löveg volt e két utóbbi, az öreg úr kifelejthette a göbecset fegyveréből, különben alig lehetett volna elhibáznia. — De a dolog igy is csodálatos. A két első lövés csettentés közben történt, nem volt tehát csoda, ha a sértetlen állat fel nem szállott; de hogy a harmadik sem hozta ki phlegmájából, azt máig sem tudom megérteni, ha csak öreg barátom példáját nem követem, ki kétségbeesésében végre még azt is állította, hogy itt a siketfajd meg van babonázva. Fájdalom, hogy a siketfajd napról napra ritkul, különösen síkságokon, hol az