Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-06-30 / 18. szám

274 nyünk szerint a verseny ezentúl csak köztük — az ujabb pesti hajósegyletek közt fog állani s fölényük kétségtelen leend az anyaegylet, a „budapesti hajósegylet" fölött, melly már pár év óta azért nem képes erös hajócsapatot (crew) kiállítani, mert tagjainak egy részét a versenylovaglás, más részét a falka, a szalonkavadászat stb. foglalja el s nem engedi a kellő evezési idomítást. Nem így Angliában, hol a sportkedvelő többnyire kizárólag él saját szakának, vagy legalább két — egymás útjában álló sportnemmel nem foglalkozik; a yachtozó nem tart versenylovakat, a horgász nem jár agarászni, a skuller nem cseréli fel fegyverrel az evezőt, a rókavadász pedig mindezekre meglehetős közönnyel tekintve, legfőlebb az tízeiméhez legrokonabb akadályversenyekbe elegyedik. De aztán — mint a szenvedélyes szakemberek többségét — gyakran egyoldalúvá is teszi őt mindennapi foglalkozása s a rókavadászatot, a sportok sportjának vallván, elfogúlt kicsinyléssel néz le minden másra, mint ezt Scrutator példája is tanúsítja, ki többször emiitett „Practical Lessons on hunting and sporting" munkájában ezeket írja : „A lövadászat és az agarászat szelíd és sekély mulatságok a rókavadászat izgalmas gyönyöreihez képest. A hajtó- és körvadászatok, mellyeken egy nap alatt ennyi és ennyi száz nyulat és fáczánt gyilkolnak le, se a test edzésére, se a lélekvidorság emelésére nem valók. Mivel dicsekedhetik e mészárlási rendszer? Ki érzi magát testben és lélekben üdültnek az által, ha félnapot a lövonalon állott s olly gyorsan — a mint csak tölteni és löni lehetett — puskázta le az elébe hajtott nyulakat és madarakat, részéről a legcsekélyebb számítás és erőfeszítés nélkül, kivéve azt, hogy ai'czához kellett emelnie a fegyvert? A galamblövészetet mindig nyomoréit meddő időtöltésnek tartottam, mellyet korcsmárosok tartanak fenn vendégcsalogatóéi ; de legalább a szerencsés ficzkó, ki mint legjobb lövész a díjúi kitűzött hizott sertést elnyerte, czélját érte, bár az ehhez vezető eszközök nem épen menthetők. A vizslás vadászat sokkal magasabb polezon áll, mint a két elébbi, mert ez a számítást, testgyakorlatot s lélekéberséget egyesíti. A vizsla keresése, a tér bejárása mulattatja a vadászt, ki ezen a tarlón pár fürjet, amazon néhány foglyot s ott a sövény alatt talán fáczánt lel. Egy árkon vagy csatornán átkelésekor szalonkát riaszt fel, mellyre lőnie nem lehetett, de megjegyzi a helyet, hol leszállott. Milly mohó vágyat, milly izgalmat érez hogy megkaphassa. Utána indúl. Útközben Ponto jelezni kezd, nyomon szjmatol s megállja a vadat; mögötte feszült várakozással Juno. „Lassan Ponto, lassan — prrr!" A bokorból nyúl ugrik ki, csaknem a vadász lábai közt szökik tova f próbára teszi Juno hidegvérüségét, melly legalább is utána kap a mellette el futó nyúlnak. Paff! paff! Az első csövei hibázott a vadász, attól tartva, ne hogy fiatal Vizsláját megserétezze; de a második lövésre felbukik a nyúl. Ezt felszedi, Junót megdorgálja s újra tölt a vadász. Tovább megy a szalonka beszállási helye felé, Junót sarkához rendeli s Pontot a bozótba küldi. Ponto jelez már s a rét szöglete felé tart — egyszerre szárnysuhogás, a szalonka felrepült — paff! leesett. Ez jó kedvbe hozza a vadászt, ki visszatéret még egy másodikat is talál. Egy pár szalonka — ez megteszi, olly büszke reá, mint a falkár, ki jó futam után rókafejjel megy haza. Tarisznyájáról egy fáczán, fürjek, foglyok, szalonkák lógnak le, benn egy nyúl nyúlik el — a vadász meg van elégedve a napi sporttal, s vidáman