Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-02-28 / 6. szám

86 s bőrét illy módon biztosítá; egy a hajtók közt menekült, és csak egyet sikerült elejteni. Farkas nem mutatkozott. Az első lövések a kör déloldali vonalán estek, s átalán véve a lővonalra tört a nyulak legnagyobb száma. A puskaropogás tompa moraját a mondott irányból, a nélkül, hogy a roppant kiterjedésű kör azon vonalát láthattuk volna, mindinkább közeledni hallottuk és mielőtt az északkeleti oldalon, a hová e sorok irója is jutott, alig egy-két lövés eshetett volna, amott a már megtörtént lövések számát pár százra könnyen tehetni. Még az általunk fölvert nyulak legnagyobb része is a mondott vonal felé iramodott. Mindjárt az első lövésekre hat darab túzok is kerekedett fel; azonban mielőtt a vonal fölé érkeztek, a rendes lötávoli magasságot jóval meghaladták, következőleg a rájok irányzott lövések sem vezethettek eredményre. A hajtás ezalatt mind szűkebbre szorúlt. Délutáni egy óra tájban a láthatár legszélső körvonalán apró sürü pontozatok majd feltünedeztek, majd ismét elenyésztek, a mint tudniillik a pusztaság egyes dombjaira, magaslataira, buczkásaira került a hajtás vonala. Szép tiszta téli nap volt, s gyönyörű kilátás — a mozgékony s mindinkább nagyobbodó tárgyakat feltüntető tájkép felséges panorámája tárúlt fel szemeink előtt. Hatalmas, nagyszerű csatárláncz volt ez, melly a midőn körünk délután két óra tájban annyira megszükült: hogy az emberek egymás mögé hatsorosan is jutottak és mégis olly nagy tért hagytak fenn, hogy mindvégig veszély nélkül lőhettünk a körbe, egy élő, mozgó, áttörhetlen kőfalat látszott képezni. A melly nyúl ekkoráig a körből ki nem törhetett, egy lábig elesett s mint szemtanú állíthatom: hogy ekkor már több darab hullott el a hajtók ügyes botdobásai alatt, mint csöveink által, minthogy a kör hirtelen kanyarodása miatt az oldallövések veszély nélkül még sem koczkáztathattak, s mind e mellett is ezer szerencse, hogy emberélet nem esett áldozatúl. Egy paraszt puskás megsebzé nyúlját, melly a lövés után a körvonalba vetődött. Az ember és néhány hajtó utána kapkodott, de a nyúl mindegyre kisiklott kezeik közül. Egy mellettem álló iparosféle, miután a sebzett nyúl üldözés közben egészen lábai elé bakázott, arczhoz kapá fegyverét s túlhevében alig pár lépésnyi távolból czélzott, s mármár elnyomá a ravaszt, midőn dörgő hangon kiáltám fülébe: „ne lőjj szerencsétlen!" és ö leeresztvén fegyverét, ijedtében remegő hangon köszöné a lövés megakadályozását, mellyet bizonyos szerencsétlenség elhárítójáúl vallott be. Mind ez egy pillanat müve volt. A mi a czéllövéseket illeti, megvallom, illy kontár munkát soha sem láttam. Kevés nyúl esett el egyetlen rögtön ölő lövésre; de igenis láttam nem egyszer: hogy 25, 30 lövés után sem bukott fel a vad. Különösen a nyugati oldalon megtorlódott puskások, valóságos sortűzzel, mintegy vezérszóra, fogadták a nyulakat s többnyire siker nélkül. Részemről ugyan, mint szenvedélyes vadász, nem is vagyok barátja a hajtóvadászatoknak, hacsak nem dúvadak irtása czéljából. Valóságos vérengezés, szívtelen mészárlás a következmény. Meghatott különösen az utolsó néhány nyúl sorsa. Midőn már semmikép sem menekülhettek, egyike, a kör közepén talált egyetlen szál lenge kóró mellé húzódott s látván ezt a másik, utána a harmadik s negyedik, mind melléje