Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-02-20 / 5. szám

77 pillanat múlva már csendesen visszavonultak s utánuk tett lövésem csak sietteté távozásukat ; golyóm talált de nem halálosan, mert pár pillanat alatt az egész falka eltűnt szemeim elöl. Lövésem sikertelenségéről meggyőzödvén, helyemre visszatérni iparkodtam. Kis vártatva egy új falka sebes léptekkel közeledett a vizhez; ezek egészen kinőtt hímek voltak. Hirtelen egy kis fához futottam, hogy útjokat elvághassam és midőn az első meglehetős közel hozzám ballagott el: reá lőttem. A megsebzett elefánt egy bődüléssel megfordult, füleit magasra emelte s orrmányával jobbra balra hadonázva, pár lépésre állásomtól az erdőnek rohant. Társai egyike a fa másik oldalán haladt el mellettem ; nem a legkellemetesebb érzés fogott el, midőn illy veszedelmes ellenség közé szorúltam, szerencsémre nem vettek észre. Boszúságomra a második elefánt sem esett el lövésemre, mi megfoghatlannak tetszett a csekély távolság miatt. Már már indulófélben voltam, midőn ismét két elefántot pillanték meg, ovatosan és csekély távolságra a viztöl megállani. — Egyikük neki bátorodott és előbbre jött, minduntalan meg-megállva hallgatódzni. En ekkor már a hangyaboly mellett állottam ; alig tizenkét lépésnyire rejthelyemtöl újra megállott s ez okozta halálát: a következő pillanatban jól irányzott golyóm szivén találta, inogva fordult meg s még vagy ötven lépésre tántorgott el, hol élettelenül roskadt össze. Ritka szép állat volt, magassága 11 % láb. Társa lövésemre elszaladt, nem sokára azonban visszatért: már reménylettem, hogy keresztbe fordúl, de szelet fogott és elfutott. Hirtelen utána lőttem, még pedig jó eredménnyel, mert másnap nem messze a lövéshelytöl megtaláltuk. Utolsó lövésemet ülőhelyzetben tettem, puskám hanyatt lökött, mert elefántra puskámba rendesen 12 drachma lőport teszek; későbbi tapasztalásom szerint azonban 9y

2 drachma untig elég. Golyóim 10 latosak, csúcsaik aczél-lemezzel vannak borítva. Daczára azon éles fájdalomnak, mellyet vállamnak a puskalökés okozott, ismét elfoglaltam előbbi helyemet s kitartásomat nem is bántam meg, mert a legszebb jelenet, mit ezen emlékezetes éj nyújtott, csak ezután következett. Egy roppant falka nőstény elefánt borjaikkal sebes vágtatva közeledett az ivóhely felé; nem törődve az elöbbeni lövésekkel, rohantak a'.viznek s velem szemben állapodtak meg; csekély idő múlva új meg új falkák érkeztek. Bámulatos jelenet volt látni, a mint szorosan egymás mellé állottak, egyetlen vonalt képezve, melly az egész tó hosszát, — mi ezen a helyen vagy 900 láb lehetett — elfoglalta. Számukat 100—150-re becsültem. A hold épen zenithen állott, gyönyörűen világítva meg az óriási állatokat s e nagyszerű jelenetet. Nem éreztem hajlamot lövésemmel elrontani e gyönyörű jelenetet; de a legjobb akarattal sem tehettem volna, miután az elefántok felöl egyetlen fa sem volt, mellynek irányában közeledhettem volna s igy nem tehettem egyebet, mint hogy néztem és bámultam. Midőn az elefántok szomjukat kielégítették és ismét vissza indúltak, tőlem kitelhető sebességgel igyekeztem útjokat elvágni, elannyira, hogy midőn az utolsó állatok az erdő sűrűjébe már már eltűnendő félben voltak, nagy nehezen sikerült fegyveremet felemelni és lőni. A trombitáéhoz hasonló riadó ordítás és toporzékolás, mi puskám durranását követte, igazán kábító volt; düh és félelemtől sarkalva rohantak