Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-12-20 / 35. szám

556 északi szél s harmadik fúvása még akkor is tartott, de az én sürü északi vérem nem törődött vele, mig társam egy kék színű vastag pamut takaróba burkolta magát. A szél miatt egyetlen parányi rovar sem volt látható. Midőn igy egymás mellett haladtunk, temérdek apró, fehér, hegyes csontnak látszó tárgyat láttam a földön szanaszét s kérdeztem társamat, hogy mik azok ? — Kigyófogak — felelt, — igy hullatják el, mielőtt téli üregeikbe vonulnának. Nem szólottam rá, hanem felvettem néhányat és azonnal beláttam, hogy nem fogak azok; de nem tudva miiétöket kitalálni, az időre bíztam e talány megfejtését. Vagy háromszáz lépéssel tovább, egy patakmeder partján temérdek apró homoki rákot, úgynevezett „fiddlert" láttam mászkálni, mellyeknek egyik ollója többnyire rövidebb volt a másiknál. Azonnal tudtam: honnan erednek ama kigyófogak. E kis esemény egészen felvidámított. Eszembe jutott a nyugot-amerikaiak azon megrögzött szokása, hogy szeretik a tapasztalatlan idegent rászedni, s beláttam, hogy az én emberem hozzálátott a munkához. A patakpartról sok sok póling röpült fel, de egy lövést sem tettem rájok; mihelyt azonban a folyamon egy gyalog fahídon átkeltünk, egy gázló feküdt előttünk. Lábaim elől egy szalonka szállott fel; fütyölésére lövéssel feleltem, — s ki volt ontva kezeim által az első vér „az egy csillagu állam"-ban. Felvettem madaramat s a mint összehasonlíttam, semmiben sem különbözött azoktól, mellyeket egykor a bottishami mocsarakban Cambridge és Newmarket közt lőttem. Egy nagy terjelmü, gyékény és füvei benőtt ingovány, mellynek vize bokáig ért, ugy látszók, hogy tele van szalonkával. Lelőttem belőlök tizenhárom párt, s még egyszer körül és újra be akartam járni, de társam rávett, hogy néhány közeli mocsárt látogassak még meg, mellyekben szerinte egész sereg kacsát fogok találni. Az egyiknek partján mindjárt egy szárcsa esett lövésemre. Nem levén megdögölve, karmolt mint egy vadmacska s ha védszellemem azt nem súgja, hogy keztyüt viseljek, mély nyomokat hagyott volna rajta. Egy másik mocsárnál nyolcz- kilencz ruczára lőttem, s kettőt ültében, egyet pedig épen mikor fölszállott a balcsővel ejtettem el belőle. Ekkor vettem észre, hogy göbecstartóm kiürült, mire — sajnálva, hogy még egy körutat nem tehetek a mocsári szalonkákra — visszatértem a körülbelől három a. mértföldnyire hagyott Galvestonba. A Columbia houseben egy kamarába aggattam madaraimat, hol fogadósom kukoriczát tartott. Itt azt hittem, hogy teljes biztosságban lesznek, s újra megtöltvén lőporszarumat és gobecszacskómat, visszamentem'az előbb szemügyre vett mocsárhoz. Távollétem alatt társam is betelhetett a járkálással, annál inkább, mert Texasban, hol igen könnyű szerrel juthatni lóhoz, nem szeretik az emberek lábaikat fárasztani. Midőn a fogadóba ujabb kilencz pár madárral tértem vissza, meglepetve láttam, hogy az előbbi szállítmány egytől egyig eltűnt a zsinegről, s kérdezősködésemre egész yankee-közönyösséggel azt felelte fogadósom, hogy —• „bizonyosan a gyerekek sütötték meg nyárson, mert ezek a ficzkók nagyon szeretik a madárpecsenyét." Volt rá gondom, hogy a „ficzkók" hiába szeressék ezentúl az általam lőtt madár pecsenyéjét. Ez úttal azt a tapasztalást tettem, hogy bár a gondviselés nagy változatosságban ellátta a texasiakat világi javaival, a szépnemből alig telik ki a szakácsoknak