Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-20 / 32. szám

513 menti saját és lovasa életét. Ez utóbbi szinte óhajtja szégyenében, bár veszett volna inkább oda. Ez itt más legény már, ez a sovány aczélkarú őszhajú vasgyúró ! Fényes hideg szeme kifejezéstelen; szája mintha csak egy vonal volna arczán. Ez is nyilat tesz ívére, meghúzza rajta a húrt, hogy az ív két vége csaknem összeér, az elröppent nyíl a bölény oldalbordái közt a szíven keresztül fúródik s a túlsó oldalon jö ki, — golyó a középúton megállt volna. A vad szájából vér ömlik , összezuhan s nem moczczan többet. A sikertelen vagy sikerrel ismételt futamok messze földre viszik a vadászokat s mire ezek visszaszállíngoznak, nejeik vagy leányaik már kivágták az elejtett bölények nyelvét, púpját, velős csontjait s legjobb részeit; a többi a coyote-ok (prairiefarkasok) és keselyük számára a helyszínen maradván. Éjjel aztán marakodnak a farkasok e fekete hullákon, nappal pedig a keselyük úgy tele falják begyüket, hogy felrepülni alig birnak. S most nézzük a fehér vadász bölényfutamát. Azon időben (mikor? csak annyit mondok, liogy a kik akkor csecsemők voltak , azóta rég anyák) Gr. ezredes volt a Texas határvonalán álló P. erőd parancsnoka; s oda érkezésem után bölényre mentünk ki. Az ezredes bölényre idomított lovat adott alám, mert az enyém a hosszú útban végkép kimerült. Szebb tavaszi reggelt képzelni sem lehet, mint a mellynek hajnalán öten — az ezredes, két hadnagy, Green vadász és én — az erődből kiindultunk. Lovaink vígan jártak alattunk, hol a tavai lepörkölt s most annál dúsabb tenyészetü mezőkön, hol vállig érő sás és nád között —• s mintegy tudni látszottak, hogy sport vár rájuk, mert minduntalan serényt rázva, hortyogva s fület hegyezve mentek előre. A messze távolban előttünk, kis pontok gyanánt tűnve fel, néhány saskeselyű úszott a légben nagy köröket csinálva, csak akkor lévén láthatók, midőn a bárányfelhők elé kerültek, mellyeknek hófehérsége éles ellentétben állott az ég sötétkék azúrjával. E felhőkön túl, ismét elvesztek a szem elöl. „E felhők szelet hoznak, mondá Green; amott pedig, hol a keselyük darvadoznak, alkalmasint bölények tanyáznak." Félórai lovaglás után a hullámzatos tér egy magaslatáról megláttuk a bölények távol mozgó tömegeit. Eddig az erődtől délnek tartottunk, friss délkeleti szél fútt s lehetővé tette, hogy egyenesen haladva a gulyát észrevétlen lötavolra közelíthessük meg; azonban se Green se az ezredes nem állott reá, hogy legkevesebbet is esélyre bízzunk; mert, úgymond, ha a légáramlat még délibb irányt venne, a bölény könnyen szelet fogna s úgy elrobogna, hogy bottal üthetnők nyomát. „Az a bárányfelhő szelet hoz ugyan, szólt Green, de csak estére s akkor is északit; de azért jobb lesz még is a völgyiilet hajlásán megkerülni a gulyát s nyugatról intézni a rohamot. Ha jól visszük a dolgot, egyenesen az erőd felé fognak tartani s közelebb jutva, annál könnyebb lesz a húst beszállítani". E tervet elfogadván, lementünk a völgybe s a bölényeket nem látva többé, rövid órai lovaglással Green kalauzolása alatt a helyre értünk, mellyről a támadást kezdendök valánk. Itt mindenki leszállt lováról, megvizsgálta a nyerget és a hevedert, a kengyelszíjat pár lyukkal fölebb csatolta, széles karavnú sombrero ját nyergére kötötte