Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865
1865-11-20 / 32. szám
510 Vad élet. Y. Azt tartják, hogy az amerikai bölény (Bison Americanus) hajdan északi Amerikának minden részében honos volt. Lehet, hogy csekély számú néhány darab mindenfelé akadt; valószínű azonban, hogy az atlanti tenger erdőlepett partjai soha sem voltak e prairiekedvelő állat kedvencz tanyái, s Lawson „History of Carolina" czimü munkája nevezetes esemény gyanánt említi azt, hogy az első települők ott két darabot ejtettek el. Legvalószínűbb, hogy a bölény legörömestebb a Misisippitől nyugotnak a Rocky Mountains lábjáig terjedő prairie síkságon tanyázott mindig. ÉszakAmerika e nagy hátgerinczcsontján túl nyugat felé ritkán volt már található; bár egészen a déli tájon, hol ( a szorosak csendes lejtővel nyílnak a síkra, mind a két oldalon jelentékeny falkák létezéséről szól a hagyomány. E vad külseje sokkal ismertebb, mintsem részletes leírására volna szükség s ezért csupán a fehérek és az indiánok által gyakorolt vadászatmódjának vázlására szorítkozom. Valamint a festész nem, úgy az író sem adhatja a prairieknek teljes hü képét; sőt maga az utas sem, ki először fordul itt meg, foghatja fel azt mindjárt egész valóságában ; s csak ha már több napig lovagolt a lengedező fütengerben és mindig ugyanazt a zöld láthatárt látta maga előtt, hol távolabb, hol közelebb — csak akkor kezdi ismerni roppant voltát. Bármennyire simának és akadálytalannak tűnjék is fel a prairie : gyakran több mértföld hosszúságú vízmosások , elhagyott vagy folyóvízzel telt medrek szelik át, mellyeknek széleit nyárfa-nemüek (Populus Angulata) és cserjebokrok Övedzik; sőt nagy folyamok is, minők a Kansas és az Arkansas, hasítják át helyenként. Ezek partjain még olly nagyságú fa sem tenyészik, mellyről jóravaló horgászvesszőt lehetne vágni és se folyam, se szakadék nem látható, míg csak rá nem bukkan az utas. E roppantságuk miatt nagyszerű zöld mezőkön bolyong megszámítliatlan falkákban a bölény, ellepvén néha minden irányban a síkot s a legtávolabb állók gyakran csak farkasnagyságuaknak tűnvén fel. Ezek a „bölénytanyák", itt vadásszák a prairiek legnagyobb vadát. E prairiekben barangol a veres indián, űzve a bölényt s élvezve előízét azon „boldog vadásztérnek", melly az ö hite szerint halála után jutand osztályrészéül. Az indián a bölényvadászatnál csak a harezot és háborút becsüli többre, s e sport gyakorlatában az ifjak ügyességét és bátorságát az öreg tapasztalt vezérek dicsérettel jutalmazzák, erről vonva következtetést, derék harezosok válnak-e majd belőlük ? A fehér prairie-vadász inkább a gyakorlat s kevésbé a képzelem embere lévén, mint a veres bőrű, a bölényt a sportélvezeten kívül azon haszonért is vadássza, melly e vad elejtéséből háromlik reá. * A bölény elejtésének legelső módja, kivéve talán a nyíllal lövés ritka eseteit, az volt : hogy megriasztván a gulyát, ezt valamely szakadék meredek helyének hajtották, hol a mélységbe zuhanva, egyszerre száz is eshetett zsákmányul, ép úgy, mint Livingstone leírása szerint a délafrikai szerecsenek ásott gödrökbe hajtják a vadat. Az indiánok t. i. hosszú kórószálakat kötöttek kévékbe, s e kévéket húsz yardnyira
