Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-20 / 23. szám

368 táját, de egy kutyának sem szabad mozdulnia vaczkából. Az első jelre tömegesen tó­dulnak ugyan az eból ajtajához, de még egy sem bátorkodik kitörni. A kéz egy má­sik intésére rendre iramlanak válóikhoz, de bár mennyire csurogjon is abba nyáluk, egy sem meri megízlelni ebédjét. Erre egy másik pillanatban karja és ostorával egyet legyint Adolf, s csak ekkor merül száz orr a levesbe és a leves a gyomorba. Adolf tehát bámulatosan tartja őket féken, akár az ebólban, akár a szabadban, s ö maga va­lóban egyik kitűnő vonása La Vénerienek. Midőn ezt mondom, nem akarok személy ­kedni (to be personal) a gróf első vadásza feletti vagy arczismei megjegyzéseimben. Adolf pompás fiú, tevékeny, jókedvű, fáradhatlan s hivatását illetőleg első rendii gye­rek. De soha se láttam embert, az isten képére alkotottat, ki jobban hasonlítana ró­kához, mint ö. Es ez bizonyára rendkívüli esetleg. De la Marck Vilmost az Ardennes-k vadkanjának hivták az általa egész 'éltén át üldözött vadhozi meglepő hasonlatos­sága miatt, és azon úr, ki a zoological gardenben az oroszlányokat etetni szokta, mi­dőn e foglalkozása közben utolszor láttam, meglepett azzal, hogy időközben csaknem oroszlány kinézést nyert. Hanem, hogy Adolf de la Vénerie, — ki a rókát utálja, s mindig agyonlőné, hacsak szerit tehetné, saját vadászatának ezen, ebeit tőrbe ejtő közbeszóllóját, — miért hasonlít rókához ? azt magyarázzák meg tisztelt sziilöi, ha élnek s ehez kedvük volna. De bizonyos az, hogy ezen különös tekintettel, világos hajzatával, szőke, vagy inkább röt arczával s mindenek felett helytelenül könnyűd nyeregben-ülésével inkább angol vadászra, mint franczia piqueur de chassera hasonlít, kivéve midőn Adolfnak kedve támad gesticulálni, mert a gesticulatió aztán az eleven francziáknál sajátos erővel szokott egész magaviseletén kitörni s hatalmas kifejezést nyerni. De térjünk vissza a kutyákhoz. A föól mellett áll a kisebb kórház, melly a harcz­ban megsebesült hősök elfogadására van előkészítve. Es itt a hely, hol megtanultam, mi erös métier, és milly veszélyes hivatás az, mellyhez az angol ebnek hozzá kell töretnie, midőn elhagyta Anglia virányos, cserjés rejtjeit, a könnyű csalitot és ültet­vényeket, a mivelt kertföldeket s hona könnyű vadát, hogy a vadkant Franeziaország roppant rengeteg erdőségeiben megállíthassa. Valami tizenöt betege volt a La Véne­rie Hotel des Invalides-jének ottlétemkor, és igazán megérdemlik a derék ebek mind azon gondot, mellyben részesülnek, mert a dicsőséges vágások, vagy tátongó sebeik mutatják, hogy nem gyermekjáték a harcz, mellyet néha vivniok kell. Egy derék, ugy hiszem Sans Peur nevü ebet — melly méltán viselé nevét, mert a falka legkétségbe­esettebb bátorságú kutyája — mutattak nekem; — böre betüszerint föl volt hasít­va ádáz ellenfele által, mellyre egész elszántsággal vetette magát az utólsó hallali al­kalmával, és én könnyen hihetém el e tényt, midőn még láthattam a rettenetes sebet, melly még ott tátongott a szegény pára oldalán. Es különös, hogy nem egy kutya hátul volt fölvágva, honnan azt következtet­hetnők, hogy ezek legkevesbbé valának kitéve a megtámadtatásnak. Azonban az illy hátsó sebek épen nem válnak gyalázatára az ebnek, sőt ellenkezőleg, azok vannak leginkább kitéve illy sebeztetésnek, mellyek elsők a támadásban, mert ők csimpeszked­nek legelőször a még futó vaddisznó oldalaiba, hogy azt megállítsák, vagy leterítsék s ekkor az állat rögtön megfordúlva, az eb hátsó részét éri agyaraival s ott vagdalja

Next

/
Oldalképek
Tartalom