Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-30 / 21. szám

338 lefekvés előtt kényelmesen opossum-börömre terülve, öreg pajtásommal elcsevegtem „a mult, jelen s jövő dolgokról." Illy pillanatban a vadász-élet nyers szabadságát aligha odaadnám a gyarmatbeli legjobb helyzetért. Az egyetlen baj, mitől a cserjész igazán félhet, a betegség. De a gondviselés valóban kegyes, mert sok nyavalya, melly a polgárosúlt társaságban az élet gyötrelme, egészen ismeretlen az emberek előtt, a kik természetes életet élnek vad, félreeső helyeken, a hol nincs kéznél orvosi segély. Csakugyan ez áldott földön kevés betegség uralkodik s ezek is főleg a városokra s arany-ásó kerületekre szorítkoznak, két harmadok a mértéktelen s izgalmas életmódnak lévén következménye. Kivéve a véletlent, ritkán hallani, hogy valamely cserjész odahalt volna. Mind a mellett a betegség olykor az ö sátorát is meglátogatja, s ilyenkor közös búbánat szállja meg a kis társaságot. Távol az orvosi segélytől, a betegnek be kell érnie a kéznél levő egyszerű szerekkel s békén bevárnia az eredményt. Ulyenkor ébred fel aztán durva társainak rokonszenve s versenyt vigasztalják, gyámolítják beteg társukat. Az erős testalkatú rendszerint megbírja; ellenkező esetben nyugodtan megadja magát sorsának s meghal „végtisztesség" nélkül, gyakran „ismeretlenül;" mert sok esetben a cserjész alig tud egyebet pajtásáról, mint a nevét. Ha a végső pillanatban ifjúsága s hazája czikáznak át a haldokló agyán, gyakran megesik, hogy a halálos ágyát környező idegenek között egy sincs, a kivel egy vég-üzenetet küldhetne rokonainak, vagy barátjainak az ó-világba — a kik most alkalmasint hónapról hónapra „a halogatott remény sorvasztó aggályával" fogják lesni a távollevőnek többé meg nem érkezendő hírét. Ez okvetlenül a cserjész-élet egyik legsötétebb vonása; de olyan? mely az aranyásás korábbi idejében csakugyan nagyon gyakran fordúlt elő. Én sokszerü alakban láttam a halált a cserjében és csak is akkor nehezül a vándor keblére az elhagyottság érzete! s ha régi pajtását este a tanya tüze mellett nélkülözi, némán eregeti pipája füstjét, visszagondol boldog otthonára a korábbi napokban s e gondolatok mint fényes, de múlékony napsugarak csillannak föl az emlékezet mezején s egy időre mélyebb, komolyabb jellemű érzelmek hatalmaskodnak nyugtalan lelkén. Sehol sem találkozunk igazabb barátsággal s őszintébb jó indulattal, mint a cserjében. A durva külsejű, hanyag öltözetű, faragatlan modorú igazi cserjész jellemén olly egyszerű s meleg szívesség vonúl keresztül, a millyent bizonyára csak ritkán találunk az embereknél, kiknek jobb érzését lassan lassan elzsibbasztotta a világgal való folytonos közlekedés. Elszigetelve embertársaitól, merőben önmagára szorúlva keresetében, senki irányában sem érez kötelezettséget, nem igen jár utána új ismeretségeknek s az idegenekkel szemben mindig vad és tartózkodó. De találkozzék csak valami régi pajtással, vagy magaféle szabású emberrel s meglásd milly forrongó lesz e találkozó. Senki sem hajlandó oly hamar rokonszenvre ha pajtását baj éri, s olly önzéstelen természetű, hogy szívesen megosztja vele mindenét, akár utolsó fillérét, akár utolsó marok dohányát. Durva vendégszeretete közmondásos s az éjtől meglepett utas mindenkor hajlékot s élelmet talál a cserjész sátrában. Ez mind a legkisebb fitogtatás nélkül történik, felebarátja iránti kötelességből s azon elvből, liogy ma vagy holnap ö maga is hasonló segélyt kívánhat, Itt azonban csak a valódi