Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-20 / 20. szám

314 Ezt költötték és terjesztették felőlem vidékszerte s természetesen a hír eljutott a vén nábob és leánya fülébe is. Nem is sejtettem, milly éles bonczkés alá került viseletem a környék pletykatárában — s talán jobb is volt, hogy nem tudtam. Senki sem csodálta, hogy a vámkorlátot átugrattam, mert mindenki azt mondá, hogy ez nagyon hasonlít reám: csak azon botránkoztak meg, hogy épen a szent vasárnapot, midőn az emberek templomba mentek, választottam e tett elkövetésére — s ez gyalázat, gonoszság, csaknem hihetlen! III. Vidékem mezővárosában keddenként egy „Méh" czímü haszontalan hetilap jelent meg. Mi hasonlatossága volt légyen e szorgalmas kis állattal, soha se birtam belátni, mert e félreeső nyugalmas helyen egy hetilap kiadása nagyon kevés mézet gyűjthetett a szerkesztői köpübe; s habár az igazat megvallva, támadásaiban ép annyi dühöt és mérget fejtett ki, mint kis druszája, szúrásai azonban olly gorombák voltak és nyersek, mintha inkább valamelly vasvilla durva ágától, mint a finom méhfulánktól származtak volna. Mindamellett a farmerek közt elég előfizetője akadt, kik legfölebb a vadászati határidők és a piaczi árak végett tartották. Már most, könnyen képzelhető, hogy ott, hol az úgynevezett újdonság ritka madár, az én kalandomat istentől küldött áldásként fogta fel a „Méh", mellynek rendesen alig volt érdekesebb mondani valója, mint hogy „vállalkozó polgártársunk, a veres oroszlánybeli fogadós, naponként omnibust járat a vasútállomáshoz" ; vagy hogy „a Squire So-and-so szokott bőkezűségével a városnak egy új fecskendőt ajándékozott" ; vagy hogy „Hannak Smith, egy napszámos felesége, férjét hasonló bőkezűséggel már negyedszer lepte meg ikrekkel s ennyi és ennyi év alatt összesen tizenhat gyermekkel ajándékozta meg, kik mind élnek és egészségesek," — s más hasonló helybeli újdonságok, mellyek kétségkivü ligen épületesek valának azokra nézve, kiknek lelkén feküdt felvirulása azon mezőnek, mellynek virágai fölött a „Méh" döngicsélt. Megjegyzendő, hogy a „Méh" szerkesztője különös ellenséges indulattal viseltetett irántam, mellynek okára soha nem birtam rájönni (miután akkor nem voltam még „scribbler" s igy tollam nem bánthatta öt meg.) Készen voltam ugyan arra, hogy esetem a lapban meg lesz említve, söt ki is czifrázva: de azt, hogy a jövő számnak vezérczikkét képezze, uem is álmodtam. Nagy volt tehát a meglepetésem, midőn a keddi számot felbontva, ebben egy másfél hasábos illy czímü vezérczikket találok: „Meddig fog ez még tartani?" A czikk lovaglásom legkisebb részleteire is kiterjeszkedett (eltitkolva természetesen a tényállást, mellyről kellő tudomása lehetett, hogy t. i. lovam elragadott), s felhívta a helybeli hatóságot, hogy erélyes és szigorú rendszabályokat alkalmazzon a közbátorság illy megsértői ellen s védelmezze ő felsége alattvalóinak életét, nehogy ezeket, midőn ájtatosságra templomba mennek, vásott szeles ficzkók és rosz lelkű lócsiszárok letiprassák." — Illyen volt az a finom modor, mellyel a „Méh" megtámadásait intézte. Ez a kedd rám nézve nevezetes egy nap volt. Az egész délelőttet öreg barátommal töltöttem, kivel az Evening Start szedtük ránczba s midőn hazatértem, a hetilap mellett egy levelet találtam asztalomon s legényem mondá, hogy egy „gentle-