Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-20 / 20. szám

312 a szónokok szokták mondani, ez volt életem legbüszkébb percze." Megtettem azt, a mit Jack Russell, még pedig egy olly pony hátán, mellyel ezelőtt soha egy juhsövényt se ugrattam. A világi ambitióknak különféle fokai vannak s én e pillanatban az enyémnek tetőfokára értem. „Oh te kis gyémánt! gondolám magamban, amint a pony folyvást ragadva vitt a sima gyalogúton — mindent megbocsátok most neked és soha se sajnálandom az érted adott 30 fontot. Mihelyt megállíthatlak, szépen megfordítlak, mert arról szó sincs már, hogy ma a nábob lányához'vigyelek." Nem sokára azonban egészen másra kellett gondolnom. Szép vasárnap reggel lévén, sok vidéki volt útban a szomszédvárosi templom felé, melly tőlem most alig félmfldnyire lehetett. A templombamenők a roppant gesztenyefákkal szegélyzett széles gyalogúton baladtak a város felé s én mindinkább idegessé kezdtem válni, a mint egyes kis csoportok —• nem is gondolva, hogy a gyalogosoknak szánt útra lovas kaphasson fel — ijedve robbantak szét előttem. Hogy lovamat feltarthassam, vagy legalább az országútra vihessem ki, erre gondolni sem lehetett; vasból volt a szája s a kis versenyzabiát meg sem érezte. Ezenkívül karjaim szinte elzsibbadtak s annyi hatalmam se volt fölötte, mint egy gyermeknek. Lovagostorom a bozótban veszett el, máskülönben — látva, milly szerencsétlenséget okozhat vágtatásom, fülei közé vertem volna fogantyúját. Azt, hogy e sebes iramban a kőkemény talajra vessem magam, koczkáztatni nem mertem, mert ha tisztán esném is, rögtön halva maradhatnék, ha pedig lábam a kengyelbe akadna, iszonyú sors várna reám. Minden a mit tehettem, az volt, hogy torkom szakadtából kiabáltam az előttem menőkre. Az első utóiértek egy falusi suhancz és szeretője valának. Szerencsére meghallottak s ifjak és élénkek lévén, félre ugrottak, a mint elrobogtam mellettük. A legközelebbi ezek után egy testes öreg asszony volt, ki faczipőket s nagy veres esernyőt vitt kezében. (Az égen babszemnyi felhő se volt ugyan, de ö azt gondolta talán, hogy jöhet estig s jobb elkészülve lenni.) Szerencsémre nem volt siket, meghallotta kiáltásomat s az útszéli sánczba bocsátkozott. Megharagudhatott, mert veres esernyőjével mérgesen vágott kanczám feje felé s felkiáltott: „Ördög bújjon beléd, akárki vagy!" — s szavai még ezután sokáig csengtek fülemben. De most egy félelmetes csapat felé közeledtem, melly nem egyéb volt, mint egy leányiskola, szépen kettesével haladva a templom felé. Jobbra balra kétfelé szórtam őket, mint az ölyü a galambfalkát, de legkisebb baj nélkül; s alig valék túl rajtuk, midőn a leggonoszabb eseménynek kellett elébe néznem. Két száraz dajka gondatlanul vont egy négy kerekű kocsicskában két kis gyermeket s bár elég idejük lett volna kitérni, mégis megfoghatlan ostobasággal a kis kocsit a gyalogút kellő közepén hagyva, a sánczolatba ugráltak le. Ha a vámkorlátnál idegesnek érzém magamat, semmi sem volt az mostani érzésemhez képest. Ha azonban tudtam volna, milly ritka jószág van alattam, cseppet se kellett volna félnem, mert lovam a gyermekkocsit ugrásra méltó akadálynak alig tartva, nem is emelkedett, hanem a teljes iramközhen szökött át rajta. Az ugrás előtt rákiáltottam ugyan, gondolván, hogy ez bátorítani fogja; s ezt csak azért említem itt, mert később bizonyitékúl hozatott fel ellenem, a dajkák egyike megesküdvén reá, hogy szándékosan ugrattam át a gyermekeket s ugrásközben diadalmasan még „tally ho!"-t is kiáltottam. Esetleg láttam egy pillanatra a gyermekek egyikének reám feltekintő arczát, midőn