Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-10 / 19. szám

297 csaláját űzte s habár néha meg is történt, hogy a sok ló között, melly kezén átment, ollykor egy egy jó is akadt : de azért alig találtam emberre, kinek — ha egyszer már volt vele dolga, másodszor is lett volna kedve alkura lépni véle. Illyen volt Joe Cox, ezek valának tulajdonai s valóban — tisztességes egy ismeretség! mondhatná valaki. S mégis őszintén meg kell vallanom, hogy jól tűrhettem ez embert s noha — mint ezt rögtön el fogom mondani, mély nyomait hagyta rajtam az első s egyetlen lóalkunak, mellyet véle kötöttem : de e szavak : „Anglia legjobb tizennégy markosa," olly talizmánszeríileg hatottak reám, kivált most, midőn egy illy kincs birtokosára a Hollerton Cup mosolygott : hogy nem hagytam őt a kapufélfánál, mint helyzetemben a legtöbb okos ember tette volna, hanem kérdésére : „nem volna-e kedvem Anglia legjobb tizennégy markosát megvenni?" csupán kitérőleg e választ adtam : „nem, ha ollyanforma lesz, mint az utóbbi vételem volt Joe!" s nyugodtan vártam titokszerü ajánlatának részleteit. Mielőtt azonban tovább folytatnám történetemet, olvasóm türelmét kell kikérnem s pár évvel hátramennem, hogy megmagyarázhassam, miért feleltem így Cox úrnak; de remélem, hogy ezen eltérésem bocsánatra lel, mert éltemnek egy nevezetes epizódját képezi, melly ha jól üt ki, jövő pályámnak alkalmasint más fordúlatot adandott. Mindenesetre pedig egy olly verseny lesz ebben leirva, minőben olvasóim közül kevesen lovago ltak s mellynek kitűzött díja vagyon és feleség volt. II. Egy szép májusi reggelen Mr. Joet lakásom felé láttam lovagolni, vezetve a legszebb kis sárga kanczát, mellyet valaha csak láttam. Hogy festeni való szép állat, erről saját szemeimmel győződhettem meg, noha kissé Tamás lehettem abban, valljon pontosan megfelel-e Joe leírásának. Szerinte a kis kancza olly kincs volt, minőt az ember csak egyszer birhat életében. Magas vérű, ép, hibátlan, két év óta hölgyparipa, tulajdonosnője azonban gyönge mell miatt a lovaglástól eltiltatván, kénytelen volt megválni tőle. Gyönyörű volt hallgatni, mint irta le Joe a szép lady érzékeny búcsúját kedvenczétől. Csak azon ünnepélyes igéret mellett akart túladni rajta, hogy jó bánásmód alá kerül s Joe, úgymond, ezen igéret teljesítése végett hozza hozzám, illy messzire, huszonöt mértföldnyire. „Magára gondoltam úrfi, mikor megvettem, — mondá a ravasz ficzkó ; s midőn az ön nevét említém a fiatal ladynek, tapsolt örömében s könnyező szemekkel mondá : Isten áldja meg érte! S ha láthatta volna őt úrfi e pillanatban, azt mondta volna, hogy angyalhoz hasonlóbb teremtést soha sem látott!" Joe gyorsan beszélt ugyan, s szavai egymásba folytak, de azért annyi érzés vegyült előadásába s ezenkívül kis hízelgését olly jól alkalmazta, hogy szinte kedvem szottyant a lovat megkísérleni s megvenni. Következő végszavai azonban határoztak : „Ha volna önnek fiatal nő ismerőse, annak adhatná át; ha pedig nincs, úgy adja idomításba s ha nem nyeri meg vele a Hollerton Cupot, úgy én az utolsó shillingig visszaadom az árát s visszaveszem a lovat, sir." — Elhatározásomat egy más kis körülmény is előmozdítá: megelőző napon t. i. egy gonosz természetű lovam összetörte gigemet s én e lovat többé se hámba, se nyereg alá használni nem mer19*