Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-05-30 / 15. szám

m _ Másoduapi sportunk is ekép minden remény felett sikerülvén, és Tarcsi sebeinek haza jövetelünk után történt gondosabb megvizsgálása azt a meggyőződést eredményezvén, hogy azok halálhozók koránt sem leendenek, visszanyerte házi urunk is e gond háborította jó húmorát s megvetvén Tarcsinak legtökéletesebb szertartással az annyira kiérdemlett pamlagos ágyat, olly kedvesen segítette elő Vilma grófnő ritka nyájas társalgási modorát, hogy magammal, a kelletinél sokkal elébb beállott búcsú pillanatában számot vetni alig tudtam, valljon ezen esti társalgás, vagy a ritka élvezető kuvasz-sport gyakorolt-e nagyobb büvhatást árva lelkemre. Végezetül még néhány történt eseményt annak bizonyítására, hogy a vadkanra való vadászat nem mindig olly ártatlan lefolyású, mint a nagy fülüre lenni szokott. Néhány éve, hogy egy iszonyatos vén kan ejtetett el a Krajnyán, mellyben húsznál több golyót benőve találtak s melly olly mérges volt, hogy az embernek azonnal, bár milly távolságból, neki rontott. S ezt egy izben a fennevezett porubai lelkész kuvasza hajtani merészelte. A kan mindjárt attaqueirozott, a kuvasz hátrált, de csak addig, hogy utói ne éressék, megállító hangját folytonosan ismételvén. Ura csakhamar közeledett a hely színéhez, de elég ovatosan, a kan megpillantá s olly sebességgel rohant neki, hogy csak lábai előtt tudta, elsütni fegyvere egyik csövét, melly meglepetés következtében elhibázta a lövés czélját. A kan ellenére ugrott s földre tiporta, ez azonban nem veszítvén jelenlétét, rá vágott fegyverével, melly ekkor elsült, mi a vadász életét megmentette, mert annyira megzavarta kan uramat, hogy a már legyőzött ellenét érintetlenül földön hagyta s tovább ballagott. A tisztelendő urat ezután a hideg kissé borzongatta ugyan, mi nagyon is természetes vala, de ez nem tartóztatta vissza a kannak addig üldözésétől, míg kézre nem kerítette. A múlt évi nyár derekán nagy pusztításokat vitt véghez egy kan a burgonyaültetésekben szomszédomban; tartottunk rá hajtó vadászatot, de sikeretlenül, mert csak az utólsó hajtásban tudtunk rábukkani, s abból is kisuhant a hajtók közt. A beállott esthajnal nem engedte további üldöztetését, az erdei csősz azonban, kinek úgy is rendeltetése ott lenni, utána ment, s alig negyedóráig tartó járás után majd hogy rá nem lépett. Nem volt annyi ideje, hogy fegyverét vállához illeszsze s az elhirtelenkedett lövés tévesztette czélját. Ekkor a roszat sejtő csősz neki kapaszkodik a bikkfának, de az átkozott guba, melly még nyárban sem hagyja el a tót atyafi testét, akadályozván a gyors kapaszkodást, le csüggött: mit is észrevevén a kan, egyet rántott rajta, s mit tehetett róla a szegény, hogy a gubában az ura történetesen benne volt s vele együtt földre zuhant. De nem hagyja el ám olly könnyen Szvatopluk ivadékát ravasz elméssége, kivált ha az egyszersmind csősz, feláldozta tehát nagy hirtelen teste kevésbé nemes részeit s arczra borúit, fejére húzván gubáját. A kan boszúja kevéssel elégedett meg, mindössze is néhány kisebbszerü vágást ejtvén hátulja legdomborúbb részére, ott hagyta halálkinok közötti áldozatát. De krajnyai vadászaink egyik első rendű Nimródját is, gróf Sztáray Tivadar tisztelt barátomat, néhány hét előtt egy mosdatlan kan a hódolat kissé szokatlan nemére kényszerítette. A kan meg volt sértve, s barátom jó kopói annál dühösebben vették üzöbe, urok felé hajtván Öt. Tajtékzó torokkal, agyarait mérgesen összecsapva