Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-03-30 / 9. szám

137 többség akaratával rendeltük el a hajtást. Elfoglalván állásainkat, a hajtás megkezdődött, de im az őzikéknek semmi nyoma. A kopók, mellyeket a hajtóknak elbocsájtani nem volt szabad, kezeik közt elkezdték a csaholást s pár perez alatt az őzcsapat előttünk állt. Ismét pár faütögetés, kopogtatás s az őzek a középről bal felé a két szélső vadásznak tartottak. Ropog a fegyver A megzavart csapat a balösvény felől ismét vissza a középnek, mindenütt a vadászok előtt, a jobb szárnynál ki s keresztül az ormon; a megmaradt rész futásban keresett menedéket. Vadászok hatan valánk s mindenikünk előtt egy egy bak hevert, de fájdalom a hetedik suta, vigasztalásunkra azonban meddő volt. Ezen suta áldozatúl estét annak tulajdonítjuk, hogy a megriasztott őzcsapat csomósán iramodott a lővonal előtt s igy a bakokat benőtt agancsaik miatt a sutáktól alig lehetett megkülönböztetni. Ez mindössze is alig másfél órát vett igénybe s tovább haladtunk a kitűzött czél felé. Utunk fáradalmas levén, elővettük a vadászoknál általánosan megszokott úgynevezett gugyit s a vadkan bőrére jót húzván belőle, nemsokára helyt voltunk. Nagy remények közt rendeztük el a hajtást; mindenki saját helyén feszülten várta a bizonyost, a hajtók zajgása már meglehetősen közeiedék, de e lármán kivül semmi gyanús nesz, semmi csörtetés. E kedvetlen csendet egyszerre a kopók csiholása váltotta fel s ekkor már már látni véltük, mint hömpölyög felénk a szironyos hóban a sertevad. Rövid életű remény! a kopóhajtás nem felénk, hanem lefelé tart s a völgynek a hajtáson keresztül irányúi! A várt vad helyett előbukkannak a hajtók; tehát a hajtásnak vége s az eredmény semmi, ellenben tömérdek okoskodás, vélemény s kései jó tanács, hogy „így és amúgy" okvetlen czélt kellett volna érnünk. De hát ama biztosan becsapászott vaddisznókkal mi történt? Ezeket, a hajtók előadása szerint tennap itt kétségkivül szomszéd helységbeli parasztok üldözték s a nyomról ítélve egy erős darabot le is ütöttek, még pedig meglehetős veszedelem közt. Ez állítás valóságáról meggyőződni a közeli helyszínére mentünk. S a kopók mit hajtottak volt? egy szarvast vettek fel, melly valószínűen tőlünk szelet fogva, a völgyön át az északi oldalnak tartott s szerencsésen menekült. Nagy reményeink tehát meghiusúltak s a biztosnak vélt siker helyett a véletlen ezúttal jobban megjutalmazott. A vaddisznók tennapi üldöztetésének színhelyén több bocskornyomon kivül ebnyomokat is találtunk, mellyek egy vaddisznó nyomán sziklás öböl felé vezettek, hol a megszorúlt vadat a kutyák megállították. E kutyák, mint később rájöttünk, e czélra betanított házi ebek voltak — s így nem csak a híres angol rókakopók képesek a vadkant megállítani. Hogy azonban tovább mi történt, miután a havon a bocskor, eb és vadnyomokon s egy elhajított fejszén kivül egyebet nem találtunk ? — előttünk csaknem talány volt. Megfejtette ezt hajtóink egyike, ki előtt a vadsport e neme nem volt ismeretlen. A paraszt vadorok látva, hogy a megszorúlt vaddisznó se jobbra, se balra, se a meredek sziklás öbölnek nem menekülhet s hogy egyedül csak a pataknak lefelé nyílik még előtte rézs: e rézs elzárását határozták el, s e czélra egy vastag átmérőjű bikket levágva, ennek esését úgy intézték, hogy ez a rézst eltorlaszolja. Valószínű tehát, hogy a parasztok vagy e fáról — hosszúnyelü baltával vágták le a vaddisznót,