Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-20 / 5. szám

74 A farkaserdő ágazatainak egyike Vas megyének egészen Zala felőli véghatáráig nyúlik be. E végágazat egy — talán kétszáz holdnyi részét „Avas"-nak nevezik. Fiatal vadász koromban majdnem megjárhatlan sűrűség lévén ezen erdőrész, a farkasoknak annál inkább kedves tanyájuk volt, mert a körüle fekvő legelőkön és szántóföldeken gyakori zsákmányra tehettek szert. Ki ki törtek, egy egy juhot felkaptak s prédájokkal az áthatlan sürübe szökvén, büntetlen vitték el áldozataikat. E gyakran ismétlődött bajon csak úgy lehetett ideiglenesen segíteni, hogy időről időre hajtóvadászokat tartván, ezeken a dúvadak vagy elriasztattak, vagy — ha szerencsével jártunk, egy kettő ott hagyta bundáját. Egy ízben, épen a szalonkaidény kezdetén martiusban, a farkasok okozta nagy károk hirére ismét illy vadászat rendeztetett s én ez alkalommal egy már járatlan és bozóttal felvert szoros úton állítattam el. Az Avasban tartott eféle vadászatokban gyakrabban vettem már részt, de farkast — bár csak messziről is láthatni, annál kevésbbé lőhetni, még eddig nem volt szerencsém. Ezen okból, megvallom elég hibásan, inkább szalonkalövés kedvéért állottam ama keskeny útra s fegyverem egyik csövét nagyobb serétre töltve, a másikat szalonkára tartottam készen. A mintegy kétszáz hajtó távoli robaja mindinkább közeledett, midőn egyszerre valamelly közeledő v\ad ovatos léptei alatt zörrenni hallom a száraz ágakat. Feszült várakozással tekintek a nesz tája felé, jó előre puskámat is felkapom s a következő pillanatban tőlem mintegy 45 lépésnyire egyetlen ugrással szökik át az uton egy borzasztó nagy farkasszuka, mellynek tölgyeit is tisztán kivehettem. Reá tüzelek, de (— siettemben azt a csőt találtam elsütni, mellyel szalonkára készültem volt. A farkas hátrakapott ugyan, nyilván megcsipte az apró serét, de vérnyomról, mint ezt a hajtás után láttuk, vagy inkább nem láttuk — szó sem volt. A lehető legnagyobb türelmetlenséggel várom a hajtókat, kiknek egyike felém lépdegél s rövid szűrében hoz valamit. Hozzám érve leteríti szűrét s ebben — alkalmasint csak a múlt éjjel vetett kilencz farkaskölyket mutat elő, mondván hogy anyjukat egy odvas fa tövéből ugratván fel, onnan szedte ki kölykeit. Gyerekkoromban nem egyszer hallottam állítani, hogy e ravasz ragadozó állat, ha elszedik kölykeit s a faluba viszik, még ott is felkeresi és feltalálja. Próbát teendő, mennyire való ez, e helytől jó félórányi távolságra, még pedig az országút mellett, melly e ponton az erdőséget átmetszi, mintegy három lábnyi mélységű lyukat ásattam s a kivégzett farkaskölykeket e verembe tétettem, azon szándékkal, hogy este ép e hely közelében állandunk el többen szalonkalesre s egy részt azon reményben is, hogy talán a kölykeit felkereső anyafarkas szintén kézrekerülend. De milly nagy volt meglepetésünk, midőn alkonyat felé odaértünk s a földet, melly az agyonvert farkaskölykekre erősen rá volt sulykolva, tisztán kihányva találtuk — a kölykeknek pedig semmi nyoma! Az anya valamennyit elhordta, mert hogy ezt más egyéb nem tehette, annak bizonyságáéi szolgált a sok farkasnyom, az éles körmökkel végbevitt kaparás szembetűnő minősége s az itt ott elhullott kevés farkasszőr.-Vért vagy egyéb jeleket, mellyekből azt lehetett volna következtetni, hogy kölykeit felfalta — nem találtunk ; a kikapart földön, mellyet hátra a bokrok közé