Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-10 / 4. szám

56 őt. Most a vezető s az öregebb vadász is is itt voltak már, kinek segítségével amaz előbbi valamelly más úton kapaszkodott volt ide. Sötéten borongtak felénk az Untersberg legmagasabb ködös csúcsai; de, jóllehet közelökben, munkánk még korántsem érte végét. Szemben velünk tornyosodott egy fölséges sziklaszál, mintegy 50 lábnyi magasan, tökéletesen elzárva minden útat azon irányba, mellyet eddig követtünk vala. Egyetlen repedék sem mutatkozott rajta, egy árva gyökérszál sem nyújtózkodott ki felszínéről; kopár, sima, függélyes volt, s első pillanatra meggyőződtem, hogy azon még zerge sem kapaszkodhatik fel. Baloldalt meredek part ereszkedett alá, részint laza kövekkel, részint granit-rögökkel borítva, itt-ott csekély s jelenleg rendkívül sikamlós gyepfoltok. Az idősebb vadász most hosszasabban értekezett a suhancczal, aztán a következőkben értesített engem : —• a part (mellyet az imént említettem) egyre meredekebb meg meredekebb, mígnem keskeny sziklafalba végződik, melly a bérez feléig lenyúl. De húsz harmincz yardnyira kell bocsátkoznunk, hogy kikerülhessünk egy kiugró szirt-sarkot, aztán ismét fölfelé kapaszkodunk a part másik felén találkozó árkolat mentiben. „A csúcs nincs messze", mondá a vadász, „de ezen negyed mértföldnyi út teljes háromnegyed óránkba kerül, minthogy minden lépést ki kell számítani, minden gyepfoltot, követ meg kell próbálni a bottal, mielőtt lábutdiat rátesszük; mert itt elesni annyi, mint bizonyos halál." Ezen kedves újságaival megörvendeztetvén, elindúlt; utána a paraszt s a fiatalabb vadász, magam a csapat végén. Úgy találtam, a mint figyelmeztetett volt, hogy itt szilárdan s gondosan vagy is lépésről lépésre kell haladni; de a veszély itt nem látszott olly fenyegetőnek, mint az elébb s lélekzetemmel is teljesen rendben voltam. Egyre gyorsabban kellett haladnom, mint szerettem volna, hogy elődömet szem elől ne veszítsem. Egyszer elcsúszott s láttam, hogy arczra borúivá erőnek erejével kapaszkodik valami bozótba. Szerencsére visszanyerte egyensúlyát, különben, miután épen fölöttem volt, estében magával ragadott volna engem is; most egyszerre hangos ujjongások rengették a levegőt, jelentve, hogy az első vadász meg a paraszt megérkeztek a várvavárt helyre; nekem még csak egy nehézséggel kellett megküzdenem. Ez egy nedves, sikamlós szirttömeg volt, mellynek tövében szorosan egymáshoz tapadt lábam nagyon is kérdéses alapot talált egy tözeg-zsombikon. A fiatal vadász hosszú karával s lábával könnyen felkapaszkodott, de én kis ember létemre a világért sem értem fel a szirt tetejéig és semmikép sem bírtam magam földobni. De akadtam mégis egy kis résre, épen hogy az újam vége belefért, ebbe kapaszkodtam három újammal, aztán vergődtem felfelé térdemmel, de csak egy darabig, mert mire kezem helyére lábamat teszem vala, támasz nélkül maradok. Azonkívül botom egészen felesleges volt s álló helyemben sem hagyhattam, így hát segítségért kiáltoztam a fiatal vadász után. Eljött, bár kissé vonakodva (mert a leszállás sokkal veszedelmesebb mint a fölmászás), s megállott a szirt fokán. Fellöktem botomat, mellyet ügyesen megkapott; én aztán oda horgasztottam az említettem résbe, onnan pedig a vadász botján húzódtam fel. Öt percczel későbben együtt voltunk az Untersberg csúcsán, s miután semmi kilátást sem élvezhettünk, valami harmincz lábnyira alább vonúltunk egy üregbe s ott összekapart fával jó meleg bár kissé füstős tüzet gyújtottunk. Itt megszárítottuk ruhánkat, ettünk vajas kenyeret s birkaczombot, pipáz-