Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

577 Tegnapi kirándulásunk alkalmával egyik, közvetlenül a Carwendel fal alatti görélyben két erős bakot láttunk. Hátha a két vén íiczkó még ma is ott, vagy valahol a közelben áll, akkor a köd segélyével tán meglophatjuk. Á szél lefelé csapott s ha a lövészek alól és oldalt lesznek elállítva, később egyetlen egy hajtó is felriaszthatja. Ezért egyik hajtó által vezetve, nagy elővigyázattal egy keskeny marha- és zergeösvényre tértünk, melly a görélyen alól, de még lőtávolunkban keresztül vezetett, s valóban nevezetes volt a vad bérczvilág, mellyen most áthatoltunk. Ködfellegbe lévén borulva a vidék, csak a legközvetlenebb közelbe láthattunk s ez egyes egyedül kövekből állott, mellyek közönséges lakház s középszerű kövezetkő nagyságban változtak. Egy bokor, egy fűszál nem volt látható, csak köd és kőgörély s az előttünk járó vadász hátulja. Hej ! pedig hogy döröghet s recseghet itt, ha a szikladarabok e több ezer lábnyi magas meredek falról alázuhannak. S ha épen most tört volna le illy darab s erre venné útját! Kitérésről szó sem lehetne, mert mint az ágyúgolyó úgy zuhannak e darabok, egyszer megindítva, le a völgybe. Valóban zavaró volt a gondolat, hogy valószinüleg ugyan e pillanatban száz meg száz illy darab lóg, alig egy marokny i föld által tartva, fejünk fölött, s hogy a legcsekélyebb ok megingathatja. Ha ezek most leszakadnak, fölöttünk — körülöttünk — — Kellemetlen érzés olly helyeken haladni, mellyeken az élet jóformán csak alig meggátolható véletlentől függ; hasonló az egy dögvészes városban való sétához, mellyben az ember lélekzeni is alig mer. Ménykö ter oda fenn már neki indúl! A mint épen egy helyen jártunk, hol illy fölösleges építőanyag rendkívül bőségesen hevert, egyszerre csak recsegett fölöttünk s egy kis carvvendelfali hulladék, közönséges gyermekfej nagyságban, zúgva, ugorva lefelé görgedezett. Bizonyosan zergék voltak — tisztán hallhattuk is a mint tőlünk alig néhány száz lépésnyire, tova robogtak; de látni nem láthattunk egyebet, csak a kérlelhetlen fehér leplet, melly beborított. Most gyorsan kiadattak a szükséges rendeletek, hogy a helyet, mellyen a zergék, mint látszott megállapodtak, körülfogjuk; illy módon remélve őket lövésre kaphatnunk. Márton, kinek már régen égett a föld talpa alatt, nagyokat ugorva visszaszaladt, hogy a legvégső előőrsi állomást elfoglalja, mig vadászgazdánk maga még előbbre nyomúlt, hogy később egy másik hajtóval a fáradságos görélyt egész a sziklafalig megmássza. Ha a zergék még benn voltak, okvetlenül egyik lövészre kell kitörniök, mert a meredek, több ezer lábnyi carwendelfalon még ez állatok sem hatolhatnak át. A minek szárnya nincs, itt keresztül nem hathat. A nagy úr függőlegesen felettem állt, s midőn a szél egy pillanatra szétfoszlatá a felső ködrétegeket, hogy a közel fal sötét árnyéka mint fenyegető viharos felleg fölöttünk emelkedett, magas sötétlő alakját, csak mintha a levegőben függne, úgy láttam fölöttem. Lejebb a völgyben egyik fiatalabb rokona állt, ki már néhány napja velünk vadászott a hegyekben, mellette pedig skót plaiddal a vállán s szeles karimájú kalappal a fején, minek folytán „álspany ólnak" nevezték, a vázlatok rajzolója. En egy gyalogfenyü bokorba húzódtam s elég terem volt lövésre, ha csak jön valami; mellettem pedig két fegyver, mert a tegnapi emlék két csapatra azt a gyanút