Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-30 / 33. szám

526 Egy itteni körvadászaton történt, hogy egy urambátyám a régi jó optimista táblabíró fajból, sokszor megbrávózott messze lövésekkel puskázgatta el az ifjabb nemzedék elöl a nyulakat. Az öreg urat mindnyája jó lövésznek ismerte, de mégis meglepte az ifjabbakat az öreg úrnak nagyobb távolságokra tett biztos lövése. Megnézték puskáját s ezt közönséges lüttichi 14-es öblű gyári drótcsövü fegyvernek találták, azt kérdezték erre tőle, hogy hát miféle göbecscsel lőtte a nyulakat. Hát dunszttal, lön a felelet. Persze, hogy ez sehogy se fért a kérdők fejébe, azért vacsoraközben, mig a hatalmas étvágyú öreg úr a tokány élvezetéhe merült, megvizsgálták két nyúl horderejű öreg vadásztarisznyáját £ találtak benne a hírhedt dunszt helyett csupa 0 göbecset. Nevetve hozták feléje, kiáltván : „hát ez az urambátyám dunsztja?" — „Ez hát, ezt veszi be az én puskám leginkább." Ezóta sokan illy sivító dunszttal lőnek nyulakra. b) Ha Szegedről a délkeleti pályán a Bánságba utazunk, Szegedtől 3/

4 órányira másodszor áll meg a vonat az oroszlámosi pályaudvaron. Oroszlámos, Torontálmegyei, tehát bánsági község határát, mig a vasút építve és a Maros szabályozva nem volt, nagy árvizek idején bejárta a hullám, bár a Marostól jó órányira fekszik. Ekkora vizjárta réteken megnőtt ct SRS GS cl nád, száraz években nyulaknak kedvencz rejteke és fészkelő helye. Ekkor ép olly háladatos volt itt a vizi vadászat, mint ősszel s télen a nyulvadászat, mellyre minden télen egy-két körvadászat szokott volt a tisztartóság által tartatni. A meghívott vadászok legnagyobb részét Szeged adta. Most itt is már csak cserkészetet élvezhetünk, mert a kukoricza és a dohány leszedése után puszta a határ, a nyúl legnagyobb része tehát elhagyja. De van az oroszlámosi, valamint a szomszéd török-kanizsai és szerb-keresztúri határnak egy tekintélyes vadja, melly folyvást hü ezen vidékhez, mint általában a kopasz bánsághoz, mellynek buja vetéseiben elszórva fészkel, miglen aratás után csapatokba gyül, s rendesen eleinte a tarlókon, később a kibiíjt repezevetéseken tanyáz. E vad a túzok. E lapok olvasói tudni fogják, hogy a túzokot, aratás vége felé, ha a vadász megjelölte tanyáját, vizsla segítségével nem nehéz megtalálni s még könyebb meglőni, télben pedig ólmos esö után, vagyis ha a sürii esö tollazatán lefagyott, a faluba is behajthatni, mint a pulykát; de más időben ezen messzelátó, éles hallású vadnak gyalog megközelítése csaknem lehetlen, mert ez állat az embert legveszélyesebb ellenének tudja, még akkor is, ha fegyver, vagy épen bot nélkül látja. De az ember kiismeri a legvadabb, legvigyázóbb állatnak gyöngéjét, s igy a túzok is könnyen áldozatáúl esik. Legkönyebb módját a túzok megközelítésének paraszt találta el. Ez következő: a vadász nyergeletlen lóra ül s a lehető legközelebb lovagol láttatlan a túzokcsapat felé; vagy a ló nyakára borul, s igy rátapadva lovagol addig, mig észrevétlenül magát a lóról levetheti; innen lassú lépésben tereli a lovak ettől elfedetten, a falkának. A túzokot a ló közeledése nem riasztja el s a lovától elfedett ember fejét és kezeit nem látván, 40—30 lépésnyire is bevárja a lovat. Itt már megszűnik a vadász rejtőzése, elereszti a kötőféket s a ló faroldala felöl tüzel. Hogy illy távolságra a lövés illy nagy madárra biztos, képzelhető. De két kerekű rosz kasnélküli taligával, mellyből a vadász fekvő helyzetben