Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-20 / 32. szám

513 oly intést nyertem általa, mellyet nem lehetett számba nem vennem. E félig vad emberek között, kiket kisérendő valék, egy emberélete olly keveset nyomott a latban, hogy a kik a magukét számba vették, egy perczig sem volt szabad elfelejteniük, mikép ök az egyedüliek a kik reá gondot fordítanak. Ennélfogva a mint a ranchohoz érkeztünk, megkértem Andrást, tudja meg nevemben, hol van a nekem szánt ló ; szándékom volt a vadászat előtt megülni s vele legalább megismerkedni. — Jöjjön, szólt András, vegyünk mindegyik egy-egy lovat a Corralból; aztán menjünk egy peonnal a Cabelladába, keresendők azokat, melly eket az este fogunk ülni. A hány utazó csak bejárta Mexikót és Californiát, észrevehette a nagy különbséget, melly e két határos ország lovai közt létezik, s észrevehette a californiai ló hasonlításon felüli elsőbbségét. A mi bennünket illet, kik közelről láttuk e pompás állatokat s akárhányszor kénytelenek voltunk kitünö tulajdonaikhoz folyamodni, mikinyilatkoztatjuk, hogy azon időben, mellyröl itt szó van , e lófaj egyike volt a világ legszebb s legderekabb fajának. Láttunk sokat, mellyek őseik — valószínűleg az andalusiai —kecses külsejével a legnemesebb keleti fajok teljes virgonczságát, erélyét és magatartását egyesiték. A californiai lovak nem olly hajtbatlanok, mint Pampas de la Plata lovai s rendesebb alakúak, csontosabbak és képesek ellenállani a fáradalmaknak, mert egész életökben folyvást küzdenek az időjárás mostohaságával s részesülnek a vad élet edzéseiben. A bányák fölfedezése előtt, mellyekért a bevándorlás elrablá országukat, a rancherók soha se ültek más mint vérlovakra s bevárták, mig teljesen kifejlődtek. Ezt annál könnyebben tehették, mert a legtöbbnek közülök sok százra menő lova volt; néhány rancho, mint a Castro-és Sanches-beliek közel ezret birtak összehozni. Azon időig, a mikor tulajdonosuk alkalmasnak találá használatra, a californiai lovak csak keveset különböztek vadon élő fajbelie iktöl; a peonok időről időre összeterelték hogy számukat legalább megközelítőleg megtudhassák s kitudják, vájjon a vadállatok sade los Tulares síkjain tanyázó indiánok nem csökkentették-e túlságosan létszámukat. Ha e pusztitók egyike vagy másika nagyon is garázdálkodott, akkor eljött a bosszúállás ideje, t. i. vagy ollyfélc medvevadászat minőre jelenleg készültünk, vagy az indiánok területébe való betörés, hogy visszavegyék tőlük, a mit elvittek. Két ízben mint szereplő vettem részt András barátommal e csodás kirándulásokban, s ezért tudom annyira méltányolni a californiai lovak egész beszét. Negyedóra múlva András, egy Ocio nevű péon és enmagam sebes vágtatva haladtunk a santa-clarai sík felé. Én gyönyörű állatot ültem, noha az nem volt a javából való, mert csak péonnak volt szánva; nyergem azonban épen nem bájolt el. Átkozott egy kínzó szerszám az illy nyereg, ha nincs az ember hozzá szokva, fából van, silány kelmével bevonva, bőrrel fedve és kiállhatatlan keménységű ; gondoljunk ebhez az elején valami csodás alkotású , közel négy arasznyi magas kápaformát, melly arra való, hogy a lassot rá gombolyitsák, de a mellyhez jelenleg lovam minden ugrá-