Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-10-30 / 30. szám

486 Midőn már sátrainkban rég csend és nyugalom honolt, a nappal olly lomha kiséretbeliek lármája, czivakodása, beszélgetése soká nem hallgatott el s nevetés, röhögés, ének, fütyölés, közben káromkodás, hyénák és sakálok ordításával váltakozva hangzott. A tevéknek azonban ugy látszik tetszett e zaj, mert vezetőik körében sűrűen egymáshoz támaszkodva hallgattak. Mind e zajgáson tul távolból verődött hozzánk olly hang, mellyet inkább állatversenynek mint emberi éneknek lehetett volna tartani, melly mindazáltal fölcsigázta kíváncsiságunkat annyira, hogy eredetét kikutatni elhatároztuk. Fegyvereinket vállra vetve mentünk a hang után a sötétnek s csakhamar a mensaiak sátrai között találtuk magunkat, melly sátrak valóban varjúfészkekhez hasonlóak s szerteszórva elég akadályt képeztek botlásteljes előrenyomulásunkban. Nemsokára szabadtérre értünk, mellynek közepén egy eleven kör mozgott, melly, midőn közelébb léptünk láttuk hogy szorosan egymásmellé sorakozott emberekből állott. Középen mintegy tizenkét leány volt, kiket egy csapat gyermek vett körül, a lányok mind háttal kifelé fordulva álltak s szorosan mellettük egy vagy két tánczos férfi állott, kinek mindegyike tánczosnőjének vállára tette bal kezét, mig jobb kezében a mensaitól válhatlan görbe bot volt látható, mellyet kifelé forgatott. Csodálatos egyhangú la la-laa-szerü ének ütényeire mozgott az egész tánczos csapat szép csendesen föl s alá. Szünet nélkül folyt a táncz s megállapodásnak hire sem volt, habár az izzadság csorgott is lefelé nem egy izmos barna vállról. Sajnos, csakhamar fölismerteténk, s a kör megnyíltával a hölgyek barátságosan hivtak föl, vennénk részt tánczmulatságukban. A minő szívesen hódoltunk volna ugyan ezen valóban kecses hölgyek kívánságának, még is visszautasítottuk meghívásukat s kérésünkre sikerült az elöbbeni rendet helyre állítani s az egész mulatságot zavartalanul folytatni. Sajátságos látvány volt ez, mellyet a világítás túlvilági dicskörrel vont körül. A száguldó felhőkkel el-elboruló hold kétes világa, a mereven felnyúló sziklák ijesztő fekete falai s eme komor előtéren azon félmeztelen vad csoport keringő lejtése, melly hasonlított egy a földből ki-kimerülő szörnyhez, melly majd kibontakozik a föld üregéből, majd ismét alá süllyed örvényébe. Tovább egy óránál néztük e vadregényes látványt s miután egynémely csecsebecsékkel megajándékoztuk a fekete Bajadéreket, visszatértünk nyughelyeinkre. Másnap, miután a közel tájak elegendőkép át voltak már cserkészve és kutatva, a betegek is már üdülni kezdettek, elhatároztuk hogy elhagyjuk Mensát s a vadászok Eldoradójának híresztelt Keren, illetőleg a mythosi Ainsaba folyam partjait keressük fel. Felszedetvén a sátrak, megindult a menet s a herczeg iró sok változékonysággal fűszerezett kalandteljes útleírását adja a menetnek: sok fáradság, rosz út, esők, viharok, szelek s járatlan ösvényeken kelle áthaladni, mig az emiitett Eldoradóhoz értek. Megjegyzi a herczeg iró, hogy a Heuglin-féle expeditió leírásában olly nagy szerepet játszó Keren helysége, az Ainsaba folyam partjától mintegy 4—5 mértföldnyire esik s hogy ezen folyam és neve Peterraannak Bogos és Habab országokról ké-