Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-10-30 / 30. szám

484 dászkalandról emlékszik a herczegiró, mellyek között legnevezetesebb volt a 8—900 lépésnyire látott (Hamadrias) majomcsapat látása, továbbá azon körülmény, hogy elhagyván utasaink a sikföldet, az ott olly nagy hasznú tevék a hegyvölgyes vidéken és töviskes bozótos utakon majdán hasznavehetlenekké lettek; az erőszakolt menés sikerült ugyan, de vagy 24 óráig éhen szomjan hagyták az ellankadt s elmaradt teherhordók az utas társaságot. A begyek mászása után mindenki azt hitte , hogy majd a túlsó félen ismét lejtnek kell menni, s igy le a sikra érkezni. Milly nagy volta meglepetés, midőn a hegyre fölérve, ama roppant hegyi fensikot pillanták meg utasaink, melly Mensa név alatt ismeretes. A herczegiró Mensa leírásával hosszan foglalkozik, s azt valóban meglepő szépnek festi. Pár napot töltvén e helyütt, sátrakba vonultak az utazók, de sátraik csak igen kevés kényelmet adtak, mert azok csupán falombokból galyabított valódi légvárak voltak, s kevés málhájok szintén nem sok kényelmet adhatott. A mensai tartózkodásról többek között egy esőt s azt megelőző vihart ir le a berezeg, olly élénk színekkel festvén azt, hogy érdekesnek tartjuk közölni. Első éj volt ez utunkban — igy az iró — mellyen dideregtünk s nyári paplanaink alatt fázni kezdettünk; — reggel hives és meleg váltakozott, nappal a nagy bőség és tikkasztó levegő nem egy emberünket fektette le, erős lázrohammal s váltólázzal sújtván Dr. Brehmet is. — Másnap borult időre ébredőnk. A nap hiában törekedett a feltornyosúlt nehéz fellegek közül kibújni. A hőség majdan tűrhetetlenné vált. Ha a mi „homályos" Európánkban — mint az Arabok éghajlatunkat csúfolják — égiháború közeledik: az egész természet szebbnél szebb világításban , fényben és szindús képekben váltakozik, mi nem egy természetbúvárt vagy művészt az elragadtatásig elbájol; de váljon van-e toll, melly a tropikus égalj égiliáborúit megelőző viharokkal járó szín és fény változatosság nagyszerűségét leirni képes, azon égiháborúkat, mellyek eget földet megrázó, s mindent összerombolással és megsemmisítéssel fenyegető nagyszerűségben szoktak előtűnni, s nem egy európai utasnak veszedelmét okozák már. Perczröl perezre sötétebb lett. Az égöv azon kevés részecskéi, mellyek nem voltak felhőkkel fedve, teljesen zöld színben tűntek elő s a feketés kék ködtömegek, melylyek a magaslatról lefelé hömpölyögtek, mind arany szegélyzettel fénylettek. A hegység sötét lilaszinben tünt fel, melly olly szép volt, hogy nincs művész, ki ezt mesterségesen utánozni képes lenne. Csöndes áhitattal vártuk a vihar fejleményeit, s bámulat-ittasan legeltettük szemeinket ama feledhetlen jeleneten. Megzendült az ég, zúgás és morgás váltakozott s egyik hófehér felleg a másikat űzte tűzben ragyogó villámok kíséretével. Fölségesen dördült meg az ég, ezerszeres viszhang zúgásától követve, mire csakhamar nagy és forró cseppekben kezdett az eső is szemzeni. Azonban csakhamar szereplőkké váltunk, kik eddigelé nézők valánk eme nagyszerűen megindult jelenetnél. Alig múlt el néhány perez, egyszerre ránk zúdúlt egy roppant vízfelleg s roppant tömegben ömlött reánk a víz, olly mérvben minőben Európaszerte senki sem láthatta. Kevesebb mint nyolez perez alatt térden felülérö vízben állottunk s e mellett a bömbölő szélzúgás mindent összerombolni látszatott. Hol volt fedél, hol menhely kereshető ? Ezen felül teljes sötétség állott be, mellyet csak az irtózatos villámok