Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-08-10 / 22. szám

357_ hogy ha zergét találnak, felénk hajtsák. A látvány fölséges volt: egymás mögött tornyosuló havas csúcsok, a mennyire a szem elláthatott; szemben pedig a sziklák meredek falként emelkedtek, tetejökön hozzáférhetlen jegnye húzódott. A hideg erős volt, mert egyetlen napsugár sem lövellt, s a metsző keleti szél fagyosan süvöltött; igy várakozván tovább egy óránál — mert észrevettük, hogy a vad meglátván a négykézláb csúszó vadászokat, talpra állt — alig birtam puskámat tartani, mig a mindenféle időhöz megedzett társam szeméből csak úgy csurgott a könny. Barna vadász-köntösömet zöld élés-tarisznyákkal födtük be, mert a barna szin nagyon kirívott, s ugyanez okból fekete kalapom helyét, valami szürke hálósapka féle pótolta, melly színére nézve csakugyan igen egyezett a szürke sziklával. A hideg végre olly türhetlen lett, hogy egy nagy kő-tuskókból képzett üregbe menekültem. Ott fekszem félig megfagyva mintegy negyed óráig, midőn az öreg vadász hirtelen fölkiállt: „Jöjjön ki!" s én kifutok, körültekintve, öt zergét látok, a padokat keresztbe hasító gerinczen felénk nyargalni. Elöl egy derék nőstény meg egy fiatal; de 200 yardnyira tőlünk megszagoltak, hirtelen megálltak s a helyett, hogy álláspontunk meg az orom között haladtak volna el, balra kanyarodva egyenest a meredeken ugráltak lefelé. Fölkaptam fegyveremet — mert itt a határ közelében nőstényt s bakot egyaránt szabad lőni — de még sem bírhattam rá magam, hogy tüzeljek, s pillanatnyi habozásom javukra döntötte el a dolgot. Aztán, nem jött-e bárom bak a nyomukban? De, fájdalom ezek is megszagoltak, s a helyett hogy az előbbiek nyomát követték volna, szép csendesen visszafordultak s csahbamar eltűntek szemünk elől. A mint a vadászokkal találkoztunk, igen zavaros tanakodás kezdődött — mert e vidéken csúnya egy tájszólás uralkodik — hogy most már mitévők legyünk ? En szerettem volna addig maradni, mig egy zergét elejtek; de miután a bárom vadász egyhangúlag bizonyítgatta, hogy rosz időt kapunk — melly véleményt csakhamar igazolták a gyülekező ködök — megadtam magam s visszatértem Leutasche-be onnan pedig Scharnitzba. Még egy pár napot töltöttem Scharnitzban, szerettem volna császármadarat löni, mert ez böviben van a közel erdőkben. Először Bess vizslámmal kisértettem meg szerencsémet, de noha alkalmilag fölvertem s le is lőttem egy fajdtyúkot, hozzá nem juthattam, hogy császármadárra lőjjek. Az erdő nagyon is sürü s terjedelmes, a madár pedig szörnyű jó futó; s ha Bess, egész eszeveszetten az üldözéstől még a bozótnak is dühösen neki rontott, fölrepültek s el a legközelebbi fenyvesbe, hol mozdulatlanúl meghiizták magukat. Ez dühbe hozta kutyámat, haragosan ugatott s fölmeresztette szemét a fákra. Az ágak között fölfedezni, vagy kővel elhajszólni őket, sohasem sikerült, noha kétségkívül a madár elrepült a fáról, anélkül, hogy én észrevettem volna, mert röpte igen nesztelen. Elhatároztam tehát, hogy egy vadászlegényt viszek magammal, ba nem tudna-e hívással odacsalogatni egyet-kettőt. Ez nem látszik igazi vadászhoz illő eljárásnak, de csakugyan e terjedelmes fenyvesekben nincs más módja, hogy lövéshez juthasson az ember. September vége volt, midőn e madarak párosodnak, az évszak tehát kedvezett. Egy szép csendes reggel tehát (a szeles reggelek nem jók) 7 óra tájban elindúltam császármadárra; kísérőim voltak a fennemlített legény s fia, kit azért hoztunk, hogy megmondja apjának, midőn hívására felel a madár, mert e vadász — elég különös — nem volt képes meghallani a madár-szót, noha