Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-30 / 21. szám

343_ dalát. Annyi remény s félelem, csalódás, nehézsség, veszély és sok tekintetben nélkülözés után végtére elégtételt kapott dicsvágyam — bőven lett pótolva minden szenvedésem — elejtettem egy pompás zergét; az volt csak ugyan, 5—G éves bak, gyönyörű egy pár szarvval, melyet megtartottam magam számára. Fritz is nagyban örvendezett s mielőtt a bak bonczolásáboz fogott, megrázogatta kezemet. Most pedig haza! Fritz czipeli a bakot, én a marmotát. Azt mondja Fritz, hogy rövidebb utat is tudna ő, ha nem ijednék meg egy kissé veszélyesebb leszállástól. Egyszerre rá állok, hiszen eléggé begyakoroltam már magamat a hegységen való járáskelésbe. Nem sokára egy szinte függélyes sziklafalhoz érkezünk, mely a nyilás fölött függ, hol a marmotát lőttem volt. Ezen megyünk lefelé mintegy természetes lépcsőzeten, de borzalmasan meredek az út, mig a sziklák két oldalt nagyon kopárok és simák s legkisebb kapaszkodót sem szolgáltatnak az ember kezének. A lépcsőzetet képező fokok is félelmetes távol esnek egymástól, úgy hogy néha több lábnyi ugrásra kerül a sor. Kénytelenek voltunk ugy menni mint rend szerint az ember leszáll a lépcsőkön, háttal a sziklának; mert lehetetlen volt megfordúlni s a biztosabb módot használni hogy az ember az egyik fokba fogódzik, mig lábával a másikat eléri, miutá n csak csekély lapon lehetett megvetni lábunkat s a sziklák jobbra balra tökéletesen simák voltak minden fogantyú nélkül. Havasi botjaink segélyével, melyek vashegyét bármely kis lyukba vagy repedékbe megvethettük, s melyre tökéletes biztossággal támaszkodhattunk, némely veszélyes helyeken áthatoltunk, de most egy sikamlóshoz érünk, melynek alját nem éri botunk, így hát először azokat szépen lecsúsztatjuk. Fritz, hátán a bakkal, szerencsésen végre hajtja a tényt, bár alúl még egy hasonló csúztató vár, ezen is lejut s biztosságban állapodik meg egy pincze módjára benyúló területen, ugy hogy én nem is láthattam őt. Helyzetem épen nem volt valami kedves: félig csúzva félig zuhanva lejutni egy néhány hüvelyknyi széles sikamlós kőre, s a legkisebb barátságos galyacska támogatása nélkül, hátamon a marmotával, mely szerencsémre kerék-kötő szolgálatot végez, leereszkedem. Lábam a sima párkányon kissé megcsuszamlik, de visszataszítom magam a meredek szélétől. A dolog ugyan nem tréfa, s érzem hogy kissé megborzongat. Egy pillanatig ott ülök a köfokon, de lábam gyengén remeg — rosz jel — s érzem hogy fejem nem igen akarja megbírni ezt a néhány száz lábnyi meredek látását; így hát hozzá Iátokba közelebbi ereszkedéshez, jó sükerrel végire járok, s Fritz mellett termek az üregben. Nem mondáin neki, mi történt, vagy hogy kissé ideges lettem (mely érzékenység iránt kérlellietlen megvetéssel viseltetett), de „scbnaps"-a kimondhatlanúl megerősített. Volt még nem egy rosz óránk és sok helyt veszedelmes járásunk, de semmi bajunk sem esett, s nagyon megelégedve három napi kiránduláson eredményével, szörnyen összetörődve az utolsó hat órai fáradság következtében, érkeztem kis fogadómba. September liava végén Scharnitzba mentem éjszaki Tirolba, hol engedelmet kaptam egyik császári zerge-területen vadászhatni. Utunk Innspruckon vitt keresztül, melynél gyönyörűbb fekvésű várost még nem láttam, főutczája mintha zord bérczben végződnék. Scharnitz, mely három külön szurdok egybetorkolásában fekszik, s minden felől magas bérczekkel van övezves a leghidegebb, legszelesebb, legnyomorúltabb falu mindnyájok között, melyeken sorsom ez utóbbi három liét folytában át vezetett.