Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-10 / 19. szám

303_ megtelik, mi vajmi gyakori, a kiinnlevőnek legyen módja azt magához vontatni, s az embereket megmenteni." Fölösleges elmondani, hogy azok, kik a barlangba behatol­nak, el vannak látva vastag fáklyákkal: „E fáklyák világát különben elrejtik a hüllők elől hajójuk fenekén, mig csak a „meztelen sziklához" nem érnek. Mihelyt csáklyá­jukkal a víz fenekét érik, és mélysége engedi, egyikök K o b b e-G a s s e, vas rúddal fegyverkezve a vízbe ugrik s nyakig alámerül. A második, mindkét kezében fáklyá­val hasonlókép cselekszik s azt követi durunggal markában a harmadik, s a dráma kezdődik. A vén fókák, mihelyt látják, hogy visszavonulásuk el van zárva — mert ezek a barlang legmélyében sziklákon hevernek — ellentállásra készülnek." Néha, ha ütik, döngetik, megfogják fogaikkal a durungot, kiragadják az emberek kezéből s messze elhajítják támadóiktól." Ez esetben avas rúddal fegyverzett férfi nyomul előre, nyaktövön üti a fókát, ez felfordúl s a győztes kihasítja torkát. A nőstyének termé­szetesen nem olly bátrak, s menekülni iparkodnak; ezeket azonban a jövőre való te­kintetből is kímélik. Ha az öregek leölettek, a kölykökre kerül a sor, mellyek több­nyire elég messze a víztől hevernek s a világosság még nem bántotta; ezeket minden védelem nélkül leütik. „Ha a műtétnek vége, a hullákat a két hajót kapcsoló kötélre akasztják s a künn levő hajó, bizonyos jeladásra kivontatja." „Illy módon gyakran nagy számmal ejtik el a fókákat; néha ötven, hatvan is esik egy barlangban, az öregek pedig majd akkorák mint az ökrök. Bőrüket lábbeli­nek dolgozzák fel, húsuk eledelül szolgál, szájukból olajt gyártanak." Ez előadás bizonyára kissé zavart, kissé túlzott, mint minden a mi Pontoppidan­tól ered; ámde alapjában mégis igaz. Másnap 8 óra tájban a folyamon valánk. H., W. és én egy hajót foglaltunk el, mellyet két evezős hajtott; a „testes polgártárs" egy órával előttünk más csolnakon indúlt, a többi vadász a tanyán maradt. Szép napot várhattunk; a természet bájosan eszmélt fel újra. Az éneklő madarkák, megunva a tegnapi vihar okozta hosszú fog­ságot, mellyet néhány sárgás levél — esernyőjük — alatt valának kénytelenek tölteni: ismét jókedvűen ugráltak fáról fára, vagy hópelyhek módjára húztak el előttünk, mö­göttünk, finoman megfecskendezve bennünket harmatcseppekkel, mellyek piczinyke szárnyaikról pattogtak szerte ; a halak is nagy vígan a víz felszínére veték magukat megízlelni a levegőt, míg néhány jól felhízott csuka erősen iparkodott hátát a napsu­garakban melengetni, a nélkül, hogy őt magát veszély érje. A melly mértékben ha­ladtunk, oly arányban tágult az E1 r folyama; nem sokára az öbölbe értünk. A kissé elkésett reggeli köd ekkor emelkedett a víz tükréről, mintha csak restelve hagyná ott vizenyős fekhelyét, s minél magasabbra emelkedett, annál inkább szétfoszlott, míg utóvégre is az azúr égboltozat gyönyörű tisztalégébe olvadt. Néhány vadrucza, jöt­tünk által felzavarva, hápogva hagyta el tanyáját. En csak szórakozottan pillanték utánok, a fj o r d szemlélete egészen elfoglalt. W. prózaibb lévén, ártatlanéi mulatott azon barázda csillogó vonalán, melyet a vízbe mártott újja vájt a tükörsima folya­mon. H. pipázott, a két evezős — evezett. Hogyan lehetett érzéketlennek maradni ez erdők, e sziklák láttára, mellyeken a hajnali nap megtört sugarai, ezer meg ezer rez­gő visszfényben játszadoztak ormaikon, oldalaikon és mélyedéseikben? Rájok nézve e látvány megszokott valami volt s többé nem kelté fel figyelmüket,

Next

/
Oldalképek
Tartalom