Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-20 / 8. szám

125 rú, negyedik, ötödik évében például — akkor lőhetünk előtte a mit tetszik; többé össze nem zavarja a vadat és itélő tehetsége föl nem sül és meg nem csal. Gyakran öreg vizslával szokták kivinni a fiatalt, hogy példáján okulva, tanuljon maga is, és e módszer nem megvetendő ; mert a kutya is ősei után indul s azokat utánozza; csak­hogy könnyű tapasztalnunk, miként a fiatal eb soha se dolgozik olly erélylyel és ön­kéntesen, ha mással van szoktatva, mintha magára van hagyva. De ezen könnyű se­gíteni, csak időről időre magában kell kivinnünk. Annyi vadat, az igaz, nem fogunk találni, de ezt el kell türnünk, elgondolva, hogy a fiatal kutyának kell az Önállóság s hogy bőven leszünk kárpótolva a jövőben. Sok vadász azt hiszi, hogy a vizslákat meg lehet tanítani a megállásra, ha e tu­lajdonnal természetűknél fogva nem birnénak. Magam soká kétlém e lehetőséget, de elvégre is győzött a tapasztalás. Igaz, hogy kecsre, finomságra nézve e mesterkélten betanított megállás mögötte marad a természeti adománynak, de megadni a kutyá­nak e tulajdont mégis lehet idomítás által. Kétféle módját láttam már ez idomításnak; magam, azt bevallom, még egyet sem gyakoroltam. Az egyik szobában történt kenyérrel vagy húsdarabbal, mellyet a vizslakölyök elé dobálva, általa megközelíteni ugyan, de fölvenni nem engedtek. A kutya ugyanis pórázon volt s bizonyos parancsszóra meg kellett állnia; idomárja türelménél fogva, ki a kutyával mindent tehetett, megnyújtotta testét, tetszés szerint emelte egyik vagy másik lábát s elég hűséges képét tiinteté elő a természetes megál­lásnak. Vadon, az is igaz, nem láttam e ritka nevelésű kutyát, de később hírét vet­tem, hogy nagyon jó lett. Az idomítás másik módja lényegesen ugyan nem különbözött a fentebbitől, de részben még természetesebb, a mennyiben félig szabadon és élő vadon, fürjen történt. A fürj madzaggal lévén megkötve, össze vissza futosott bizonyos téren s azután elég röviden meglett erősítve valamelly kitűzött helyen. Ekkor keresni indítá az idomító kutyáját s midőn észrevevé, hogy a kutya fölvette a fürj szagát s meggyőződött a vad közelségéről, szelid rángatással megállásra birta. E czélra már előre is szeges nyakravalót (korall) illesztett a kutyára s minél inkább megközelíté a kutya a fürjet, annál inkább ismétlé a rángatást, mig nem a fürjhez ért, melly előtt keményen s hosszan tartotta s csak a vezény szóra engedte beugrani. Magam, mint említém, nem éltem e mesterkélt móddal, de annyit tapasztaltam, hogy ha a kutyának van némi hajlama a megállásra, azaz ha csak jelez, vagy kön­nyedén megállapodik, nagyon könnyű e hajlamot megerősíteni s biztos és határozott megállásra birni. A kölyökvizsla nyakára ugyanis illy alkalommal 5—6 öles közép erősségű kötelet akasztok, rnellynek végére keresztben egy darab fát kötök fogónak, nehogy kezemből kiszabadulhasson. A mezőre érve eleresztem a kutyát kötelével s várom, mig jó nyomra akad; ekkor felfogom a kötelet s mihelyt elkezd jobban szagiázni s jelezni a vadat, feszesre fogom a kötelet s szólítom, hogy „lassan, lassan!" vissza­tartván őt nagy gonddal, főkép, ha kedvet mutat a beugrásra. Ha már jól közeledett s biztos vagyok, hogy a vad előtte van, kényszerítem a helyben maradásra s mind addig nem szabad előre mennie, mig csak vezényszóm nem parancsolja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom