Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-10 / 7. szám

105 gadó bölcsésznek. Okoskodik; ezt minden némi tapasztalással biró vadászember be tudja bizonyítani. De nézzük csak a felvett esetet. Tüzes, rendetlen vadászat után, mellyben a vizsla kénye kedve szerint futkozott, söt még hajtotta is a vadat, betegnek, fáradtnak, rosz kedvűnek érzi magát; zihálva, leeresztett farkkal tér haza, olly állapotban, hogy nem is képes többé szenvedélyével foglalkozni s mégis, erőltetett futkozása fárasztó utóérzetében is kénytelen, félig engedelmességből, félig kedvből gazdáját újra követni s újra keresni, futkozni. így erőnek erejével rátér, hogy mérsékelje tüzét s ossza be jobban járását; e leczkéből mind jobban okúi, minél inkább belátja, hogy gazdája segedelme nélkül úgy sem ejtheti hatalmába az általa űzött szárnyasokat. E meggyőződés csodálatosan tartózkodásra birja, gazdája gondoskodása ezt előmozdítja és bekövetkezik az idö, hogy tökéletesen jó viseletű kutyává válik. Hanem mindamellett, hogy ezt olly könnyűnek adtuk elő, ne gondolja senki, a ki meg nem kísértette, hogy csak kevés türelem és kitartás kell a vizsla idomításához. Nem csak idő vesz el az idomítás körül, de vad is akár mennyi. Van olly kutya, nem tagadom, melly gazdagon megajándékozva a természet által csak némi útmutatásra szorul s igen alkalmatos, használható vadászkutyává válik — ha jó kedve van! Az illy játszva tanított, czirógatott ebecske, ha egyszer rosz kedvében nem akar a vadásznak szolgálni, csakugyan semmire sem való, könyöröghet neki a gazdája, hogy valamelly sűrűségbe, nád vagy sásba esett vadat hozzon elö, rimánkodhatik neki, akár csak a fatuskónak szólana, ha pedig illyenkor erőszakhoz talál nyúlni: örökre oda a kutya, vagy csak teljesen és következetesen keresztül vitt parforce idomítással hozható helyre, ha ugyan van a kutyában elég erély, és kedvét végkép el nem veszítette. Bizony az idomítás első idejében vajmi kevés vadat lőhetni. Mondhatom, a ki annyiszor átestem e dolgon, hogy a vadász kölyök-vizslájának tüzessége és ostobasága által a legszebb lőalkalmakat elszalasztja: de a bánkódás hasztalan s a harag ártalmas. Emlékszem, volt egy később derék kutyává vált kölyokvizslám, melly nem állta a lövést. Egyéb jó tulajdonaiért erővel meg akartam szoktatni, mi sikerült is, de mennyi bajjal s hány elhibázott vad árán ! Magammal vittem kacsalesre s hozzám kötöttem, mert már több izben megugrott volt vadászaton. Az első lövésre megrendült, a második esetben, ha csak emeltem a fegyvert megrántott úgy, hogy biztos lövésről szó sem lehetett; harmadik lövésre épen vonítni kezdett. így ment ez sokáig, mig egyszer egy haris sokáig bujkálván előtte, roppantúl tűzbe hozta; a kutya folyvást nyomozta, meg-megállta, mig a haris valahára kikelt. Lelőttem s a haris egy kis patakon túl esett, a kutya pedig hevülésében s a sokáig üldözött vad elejtésén örülve, keresztül úszta a patakot, elhozta a harist s azóta kész kutya volt, teli tűzzel, teli szenvedéllyel, de engedelmességgel is, mellyet más alkalommal csöpögtettem belé. Bajjal jár az idomítás, az tagadhatatlan ; azért nem is akartam én kutyát eladni soha, tudtam nagyon jól, hogy mennyibe van nekem. Nem fizeti meg senki se a fáradságot, mig derék vizslává idomítottuk a tudatlan kölyköt, de az élvezetet se, mellyet a már helyesen kereső, szépen álló és hozó kutya szemlélete nyújt. Nem is