Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-01-10 / 1. szám
nap ugyan már leáldozott, de utósugarai alatt még tisztán kivehetém a sűrűben két jól kitermett farkas kullogását. —E vadnak legégetőbb éhségén is csendesen győzni szokott elővigyázata és amúgy vaktába soha se rohan ragadmánya után. Most is óvatosan és csendes léptekben nagyon távoli körutat tevének , hogy ha a szagos birkadög közelében valami csel lappangana , távolról jó előre kikémlelhessék. Én pedig feszült figyelemmel kisérém mesterkélt fogásaikat s mint már többször, most is bámulással vizsgálám az elővigyázattal párosult nagy kiszámitást és logikai következtetést, a melly valóban eszes embernél is megjárta volna. Közel egy óra telhetett, míg szemlei körutjokban annyh'a közeledtek a nagy áhítattal szemügyre vett csalétekhez, hogy egyikök jó lövésemre került. Mire azonnal hasra rogyott s keservesen nyögött. Csakugyan nagy bajjal felvánszorgott s lassú léptekben megindult. Be jól fogott volna most a kétcsövű fegyver! . . De akkor még csak egyes csőből s azt is kovával és serpenyővel ellátva , puskáztunk. S azért üres fegyverrel kelle oldalfélt kísérgetnem, még pedig nagyon nehéz oldalakon, mert a beteg fráter nem sokat válogatott a helyiségben s felvett iránya szerint sűrű gazon és szakadásokon mászkált csendesen. Birkászaimnak ollykor jelfüttyentéseket adtam, a kik a fegyverdurranásra le is ereszkedtek , de engem nem találván ott, azt hitték, hogy haza mentem, és sietve visszahúzódtak a tanyára. S annálfogva az éles füttysüvöltései észrevétlen hangzottak el. Meglyuggatott oldalbordái meglehetős kínossá tevék búfejének helyzetét, de bizony a magamé se vala irigylésre méltó, mert egy moczanatát se lehete szem elől téveszteni s hajszálat se tágítani, másként rögtön elvesztem magam elől és soha sem látom többé. Ezt is csak a fénylő hold világának köszönhetem. Néha-néha megállott szusszanni, de csak pillanatra, a melly nyugidőt mindig két kézt fel is használtam, hogy fegyvert tölthessek : de kezem mozgatására azonnal megindult és ekkor nekem is félbe kelle hagyni. Kétes vándorlásom nagyon hosszúra nyúlt s a többszöri megálldogálás alatt nagy nehezen annyira haladtam már , hogy csak a serpenyő felporozása hiányzott, hanem e csekélységre már sehogy sem akart időt engedni, mintha gyanitná a kujon, hogy ettől függ létezése, csendes léptekkel ugyan mindig, de megállapodás nélkül folytatá sétautját. — S nagy boszuságomra néha olly sürübe, hogy mindkét kezemmel csak alig bírtam szemeimet az ágak elől megvédeni. Azonkívül gúnyám összevissza szaggatva, arczom s tenyereim a tövis közt megkarczolva, patakon s iszapon átgázolva, tetőtől talpig bemázolva. — Már a második falu határán vándoriánk s most egy nagyon meredek szakadás felé közeledtünk. És megdöbbenve pillanték fel az előttem nagyon is ismeretes szakadásra : mellynek megmászását jó kedvemből még nappal se mertem volna megkísérteni s azért nem oknélkül tarték tőle, hogy hosszas fáradozásom itt e helyen füstbe menend. Azonban ahogy közeiedénk, útitársam szemlátomást lassúdni kezde és azt gyanittatá, hogy ő maga is kétkedni kezd illy roncsolt testtel a meredek nehézségével megkíizdhetés felöl. Gyanitásom nem csalt, mert a hogy a szakadáshoz értünk, meghőkölt s mintegy számítgatni látszott: ha kimászhatja-e, vagy tanácsosabb lenne kikerülni. A kis szünidőt azonban gyorsan felhasználván, fegyveremet sietve felporozám : fennhangon boldog kimúlást kivánék a jámbornak s egy pillanat alatt minden világi szenvedése alól fölmentém. ] *