Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-02-10 / 4. szám

52 reánk gyakorolt. Vadászati élményeken kivül történelmi adatokat, társadalmi rajzokat, jellemzéseket, tájképeket, itt ép humort, ott komoly és buzdító honfiúi irányt találtunk benne s mindezt olly biztos hü ecsettel adva, minővel csak az birhat, kiben a vadászszenvedéllyel s félszázados tapasztalással — a természet nagyszerű költészete iránti érzék, kora nevezetes férfiainak s a nép minden rétegének ismerete, „tiszta szív és tiszta elme s a hazának hő szerelme" egyesül. Többször ismételt kérelmünkre végre beegyezett, hogy a „Vadászlap" e becses műből egy „öreg erdélyi vadász" aláírásával töredékeket közölhessen, amint hogy illyenek lapjaink 1858 és 1859-ki folyamában meg is jelentek, s mind a tárgy érdekessége, mind az erőteljes zamatos előadás , mind pedig a minden sort átlengö buzgó férfias szellem miatt átalános figyelem tárgyává lettek. Ezek után lapjaink feladatának tartottuk a tisztelt férfiú arczképét és életirását olvasóinknak bemutatni — de sok fáradságunkba került a kellő adatokat kortársaitól és ismerőitől összegyűjteni, mert e részbeni sürgető kérésünkre az volt változatlan válasza, hogy: „igénytelen állása és múltja nem jogosítja fel arczképének és életírásának nyilvánosság elé jutására, kinek — írja — legfölebb annyi az érdeme, hogy 72-dik évében is gyalog és paripán szintúgy győzi a vadászatot és lovaglást, mint az ifjú erőteljesebb napokban s ezek közt lelki vidámságát fenn tudta tartani." Mi azonban más véleményen vagyunk. Újfalvi Sándor valóban kitűnő helyet foglal el köztünk mint iró és vadász egyaránt. — 0 az egyetlen , ki a magyar sport történelmével foglalkozik. — Emlékiratában nem csak a korabeli erdélyi vadászatok hőseit, eseményeit, szokásait tárgyalja, hanem a meddig csak lehet, visszamegy az elébbi századokra is s mindent összeszed, mit a hagyomány megtartott. S milly érdekessé teszi ez emlékiratot az ak egyszerű régies zamat, melly előadásán elömlik , az a hazafias melancholia, melly mint az alkonyi köd, észrevétlen lepi meg tárgyait , hogy annál vonzóbbakká tegye. S ha közelebbről ismerjük öt, ha megfordulunk vendégszerető házánál, soha sem feledjük ez érdekes alakot, kinek ősz fürtéi alatt fiatal szív dobog s ki 72 éves kora daczára még délczeg paripát lovagol, szenvedélyesen vadász s talán legeredetibb typusa egy régibb szabású magyar vadásznak. Már gyermekkorában kitüntette vadászszenvedélye. A rendes gyermekjátékok helyett titkon kocspuskával puffogtatott, majd nyíllal lődözött czélba és madárra.— Tizenharmadik évét járta , midőn atyja, Belső-Szolnok híres alispánja, gazdája és vadásza, egy elnyűtt, apró seréttel töltött rozsdás kis vadász fegyvert vállára akasztván , legelébb vitte magával nyúlászni a falu alatti törökbuzák közé.—Az első zajos jelenetre, mint minden vadászt, öt is megrohanja a vadászláz, nem lát, nem hall többé, midőn a sziik ösvényen megvillámlik előtte valami. Fegyverét oda süti, nem irányozva, csak ugy puffra. Lövése után nem soká ott termettek a kopók s a csapát tovább vive , tőle kevés távolságra elhallgattak és berregni kezdettek. Atyja hamarább oda ment; mire ö is oda ért, izmos farkast talált atyja előtt elterülve. Minden bírálaton aluli nyomorult kis fegyveréből a véletlen két szem serétet fúrt át a farkas szívén. Atyja búsan fogadta. — „Na ficzkó ! mond utóbb : nagyapád és atyád is jól lőttek, de te soha sem ejtesz el már vadat, mert tudd meg, hogy a k i első lövésre farkast ejt, az más vadat soha sem érhet!"