Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-11-30 / 33. szám

527 Csakhamar több mint hiísz fakókeselyűt (Gyp. fulvus) pillanték meg szédítő magasban, a szirtfal fölött, a kék iirben csöndesen kóvályogva; de barna keselyű után hasztalan kémkedtem. Erdőcsőszömhöz fordulva, bámulatomat fejezém ki, hogy e madarat itt nem látom. — Jaj uram, nem is fogod azt itt lelni, nem kedveli ő a fenyvest, mivel nagy kiterjedésű fészkét azok csúcsaira nem rakhatja. — De hisz a barna keselyű is szirtek üregeibe szokott fészkelni. — Tévedsz uram, ő fészkét kizárólag fákra rakja. Kissé kétkedtem állításában, mivel minden eddigi ornitholog azt állítá, hogy szirten fészkel e madár. Utóbb meggyőződtem a felöl, hogy neki volt igaza. A fakó keselyü, mit állatseregletekben nyegleségből rendszerint mint saskeselyűt mutatnak be, Európa legnagyobb orvmadarai közé tartozik, 3V

2—4 magas és 8—9 láb röpterjü. Nyaka aránylag a többi európai keselyükéhez, rendkívül hosszú, vékony s apró fehér pehellyel födött, szemei kicsinyek, csőre nagy, tollazata a vénnek szennyes szög-sárga, kivéve hosszú, szőrszerü tollakból álló fehér nyak orvét. A fiatal rozsda-barna, nyakörve is hasonszinü hosszú, keskeny tollakból áll. Hangja, mit csak ritkán hallat, szamárriváshoz hasonlít. Honunkban gyakoribb, mint a barna keselyű. Fészkét meredek sziklafalak üregeibe rakja éspedig gyakran 8—10 pár társaságban ugyanazon egy szirtfalon. Tojásai vastag héjúak, fehérek, lúd-tojás nagyságúak, hosszúkásak. Rendszerint döggel táplálkozik s olly torkos, hogy néha annyira tele eszi magát, mikép felrepülni nem bir s kézzel megfogható, habár ennek megkísérlése nem minden veszélytől ment, mivel erös csőrével hatalmasan vádi magát s támadóját könnyen megsebezheti. Többször volt alkalmam e madai'at a szabadban észlelni, s alkalmat veszek észleleteimet kissé részletesebben leírni, mivel több tekintetben eltérnek a szoba tudósok által készített természetrajzi munkákban található leírástól. Reggel, egy-két órával napfeljötte után, elhagyják éji tanyájukat, mit rendszerint azon szirtfalon szoktak fölütni, hol fészkük áll *). Szép csöndesen, alig lebbentve szárnyaikkal, mig a kék űrben elvesznek szemeink elől. Kimaradásuk ideje bizonytalan. Nekik a sors kényére kell bizniok magukat s ma nem tudják, bogy holnap hol fognak terített asztalra találni. Minden az esetlegtől függ. Talán négy-öt mértföldre körülbé nem hullott el egy marha sem. Mind magasabbi-a kell emelkedniök, hogy szélesebb látkört nyerve, éles látásukkal kikémleljék a távolban azon helyet, hol reájuk munka vár. Igen, munka; mert ők, a megvetett madarak, a természet háztartásában egészségi őrök szerepét viszik s hivatva vannak, az állati holttestek eltakarítására. Ez az ö nehéz életmódjuk, ez az ő hivatásuk. A forró égöv alatt, hol a hullák rendkívül gyorsan menvén át rothadásba, halált lehelnek, ott győződhetni meg legjobban e torkos, eltaszító kinézésű állatok nagy jelentősége felöl. „Csak rövid napokra — mondja Michekü — szüntetnék meg munkájukat és a pestis uralkodnék egy egész országban." — Ep ezért csak ott jelennek meg, hol reájuk szükség *) Némelyik egész őszön, söt ha langy-tél van, nem költözik mele gebk tartományba, akkor is fészkében, vagy annak közelében bálák