Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-30 / 18. szám

281 vélnők, aztán az alaktalan tömbek körvonalai lassanként elvesznek, átlátszókká vál­nak s végre elenyésznek. Az említett három folyócska e sós, kopár, elhagyott, tar sivatag öléből kelet­kezve, átkanyarog rajta s alább már tövér réteket, mezőket öntöz, mellyeken a Nie­zamarkaja stanicza kozákjainak tanyakunyhói állanak. Abban egyeztünk meg, bogy mindenikünk, két két kozáktól kisérve, e ío­lyócskák egyikének partján menendünk felfelé; s azon esetre, ha mi vagy kozákjaink vadlófalkát pillantanánk meg, ezt lehetőleg szomszédjaink leié terelendjük; a szom­széd hasonlókép teend s igyekezni fog az űzött állatokat a többi társak segélyével közbe venni. E módon sikert érhetni reméltünk; nem ugyan hogy zaklatva fá­rasztjuk ki a hémionet, minek lehetetlenségét jól tudtuk, hanem hogy sikerülend egyet vagy kettőt golyóval elérni. A terv kiviteléhez fogva, egy csaknem két mértföldnyi széles vonalon terjesz­kedtünk el s mind a hárman a folyócskák partjain haladtunk felteié, jobbra és balra kozákjainkkal, kik kémlelve s tőlünk jó távolban jártak. Fö feladat volt, hogy szem elöl ne tévesszük a kozákokat, kiknek — vadlófalka láttára azonnal jelt adni s előre vágtatni kell. Az öszi nap ragyogó tiszta s a látkör olly átlátszó volt, hogy a tárgyak legna gyobb távolságból is kivehetők valának. Mielőtt vadászatunk színhelyére, a sivatag pusztára érnénk : a legvirulóbb, leggazdagabb mezőségeken kelle áthaladnunk. A tenyészet nem volfr ugyan olly nevető zöld s nem az a pázsit oczeán terült el előt­tünk, melly májusban tövér magas füvébe nyeli el az őzvadászt; nem is az a dús színezetű szőnyeg, mellyre juliusban millió virágot hímez a természet; az iijú és az érett kort az enyészet követte, de ékes s csaknem az élet szépségéhez hasonló enyé­szet. Nem az északi vidék egyhangú fehér halotti leple ez, hanem a kelet fejedelmi palástja, mellyen az arany és ezüst hímzet fölött azúr függönysátor kékellik. A nap hevében megfonnyadt fűszálak földig hajtották le sárga kóróikat s a pó­kok átszőtt hálóiban a harmat milliárd gyöngye csillogott; a szöcskék és szitakötök üvegszerü szárnyain a napsugár szemkápráztatókig tündökölt; a vadászt követő da­rázsok egyhangú s mégis dallamos dongása zeneként élénkíté a magány méltóságát. O sivatag! nagyszerű müve a Teremtőnek, mellyet szülötte fia úgy szeret, mint bál­ványzott kedvesét s meghal, ha töle elszakad ! *). Több órája lovagoltunk már előbbre és előbbre, anélkül hogy a keresett vad­nak nyomát is láthatnók; e helyett azonban más egyéb szőrmés és szárnyas vad csak úgy hemzsegett körülöttünk. De nem lőttünk reájuk, mert abban maradtunk, hogy lovainkat nem fárasztjuk hasztalan s esetleg nem riasztjuk fel a vadászatunk czéljául kitűzött állatokat. fr Ősszel, a vándormadarak vonúlása idején, gyakran sajátszerű látványok, sze­szélyes tünemények tanúja a vadász, mellyek rendkívül meglepik azt, ki a termé­szet titkaiba nincs még avatva. Bibiczek, seregélyek, lilék fellegei, vándorlás ösztö­*) E sorok irója báró Wolff Sándor, tiszt a 15-ik dragonyos orosz ezredben, szintén a keleti vidék szülötte volt s Francziaországba szakadván, ott a mult ősszel ifjan meg is halt. Szerk. 17*

Next

/
Oldalképek
Tartalom