Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-20 / 17. szám

265 szigorú teleken s nagy hóesés idején bátor elszántsággal vezérli családját tanyák és szénaboglyák közelébe, hogy kanczáit és csikait az éhhaláltól megmentse. 1861 telén egy illy vad mén, a vastag hólepel alól nem szerezhetvén tápot családja számára, egy kozákosztály takarmány raktáraihoz közeledett, hol az örök lelőtték. Csak is rendkivüli óvatosságának , mellyel koziakját az ember közeledésétől megőrizni képes, tulajdonítható, hogy e faj még végkép ki nem irtatott. Hallása és látása hihetlen éles; vadásznak, ha kedvezőtlen széllel megy , soha se sikerül egy illy koziakot meglopni, bármennyire fedve és rejtve igyekezzék is közelíteni. Valóságos vadlóvadászat tehát nem is gyakorolható ; akkor esik egy egy, ha esetleg lövésre kerül, de az illy alkalom rendkiviil ritka. Arról, hogy hajtva vagy zaklatva kifárasztani s utóiérni lehessen — szó sincs. Mindig oly nagy térelőnnyel fut, hogy a legjobb lóval sem lehet nyomába érni. A nakchiterkevánok a vadlovat nagyon becses zsákmánynak tekintik, s nincs az a kigondolható cselvetés, mellyet érte meg ne kisérlenének. Egy-egy elejtett példány a hely szinén húsz rúbelt ér; zsírja nagyon keresett czikk és sokféle hasznú , mint orvosság , mint rozsda elleni óvszer, mint a bor és szíj meglágyitásának leghathatósb eszköze sat. Bőréből áthatlan s nagyon tartós chagrint, kard- és cserkesztör-hiivelyeket készítenek; a nyílhasználat korában inait húroknak dolgozták ki. A vádló szőrének színe , minél idősb , annál sötétebb ; s mig orra tája egyre fehérül, testének többi része majdnem feketévé válik, bár számtalan fehér ször tarkáilik rajta. 1858-ban Tamrana-ban egy igen sötét szörü s igy igen koros és félszemére vak vádló volt fogva. A rekeszbe, hol minden más állattól távol tartották, senki sem mert bemenni. Eleinte kozákok tettek vele — mindannyiszor meghiúsúlt szeliditési kísérleteket; aztán Rarey próbálta meg szerencséjét, de a sikernek még csak árnyékára sem bírt vergődni. Egy vén kozáktól, ki több ily vadlovat ejtett meg, a következőket hallottam ezen állat megszelidíthetlen voltáról : „Több ízben sikerült — mondá — vemhes kanczákat lassoval elfognom. Kettő az elfogás után néhány nappal oda lett, a fáradság, kimerülés és sebek következtében ; egy harmadikat a mocsárból, melybe süppedt, ép egészségben húztam ki s ez fáradságomat egy szép kis kanczacsikó ellésével jutalmazta. De nem mehettem semmire, se az öreggel, se csikajával, melly legalább is olly liajthatlan volt, mint anyja. Ez utóbbi egyszerre nem akart enni s eldöglött; a csikóval sem lehetett boldogulni; dühösen támadott meg minden közeledőt s egy ízben egy hozzá vetődött jókora kutyát fogaival s elölábaival ölt meg. Négy éves korában egy szép doni ménnel párosítottam. E keresztezésből egy kis szürke vegyes szörü csikó származott, anyjánál valamivel termetesebb, de legalább is oly makacs. Hallatlan és kitartó erőlködésekkel végre nyereg alá hoztam, de nem volt benne köszönet, mert a gyenge állat alig birt el s hamar fáradott." — Meg kell azonban jegyeznem, hogy a kozák, kitől e részleteket haliám, hat láb hat vonal magas ember volt, s bosszú lábai a kis paripáról alkalmasint a földet érték. Elmondtam jóformán mindent, mit a vadlóról hallomás után tudok; hátra van még személyes tapasztalataim elbeszélése, 17»