Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-04-10 / 10. szám

151 Vadászatok Közép-Indiában. iL Miután a tanyahelyül választott faluban semmi hírt sem vettem arról, hogy tigrisek ujabban barmokat támadtak s öltek volna meg, e nélkül pedig a keresésükre fordított idö kárba vesz : kérdezősködtem, nem lehetne-e a siker némi reményével szarvasra vadásznom a környező hegyekben? A falu „patél"-je vagy birája, egy jól táplált gömbölyű egyéniség, békés ember létére természetcsen semmi felvilágosítást sem adhatott; vannak ott úgymond nagy sűrűségek s ezekben valószínűleg vadak is, de ennél többet nem mert állítani; hanem ígérte, hogy küld egy pásztorembert, ki csordájával folyvást a hegyeket járja s okvetlen a leghitelesebb adatokkal fog szolgálni. Este felé, midőn a falu csordáit és nyájait haza terelték és elzárták a pásztorok, emberem megjelent sátram előtt. Óriási termetű nagy férfiú volt ez, mint törzsrokonainak legnagyobb része; az elmaradhatlan kis szekercze bal vállán függött, úgy hogy a vas hátrahajlott, fanyele pedig előre lógott le. „Nem igen gyakran lát samburt — mondá— mert az év c szitkában a hegyormok felé vonúlnak a szarvasok, őt pedig dolga nem viszi magasabb helyekre; de a lenn látott nyomokról itélve bizton hiszi, hogy sok erős állat van az erdőkben s ha kívánom, ki jöhet velem holnap reggel és mindent megtesz , hogy jó szerencsével járjunk." — Ép illy kalauzra volt szükségem s így rögtön elhatároztuk , hogy jókor indúlva , napkéltékor már a három mértföldnyire lévő hegyormoknál legyünk.—„Ha idején érhetünk az erdészéihez, úgymond, a samburt még hazavonulási útjában kaphatjuk, a mint a patakról a csúcs felé tér vissza." A hold magasan állott még az égen, midőn kalauzom Durga felkölteni jött s egy csésze theából és kétszersültből álló reggeli után készen voltam. — Vont csövű fegyveremet neki adtam vinni, magam pedig kedvencz párcsövü puskámat vettem vállamra s két hatalmas erős félvér agárral, mellyek anetalán sebzendö szarvast űzőbe vegyék, mcgindúltunk a hegyek felé. Három negyed órányi kemény gyaloglással a hegyek lábjába s innen még jó darabot menve felfelé , egy ollyan pontra értünk, honnan a körülünk elterjedő erdőségnek mind a két szélére elláthattunk. — Leültünk itt, bevárandók a hajnal hasadását. — Nem sokára halványsárga szürkület kezdé a szemközti hegyek gerinczeit szegélyezni; a madarak mintegy ébredezve csicseregtek; a keleti láthatár egyre világosodott és vörösödött; az erdei zenérek kardala egyre hangosabbá vált, míg az izzó naptányérnak felbukó széle hirtelen fényt árasztott a völgyre, s a tropikai napkelet csodás gyorsaságával egyszerre kinappalodott. A lombtalan fasudarakkal fedett s haraszttal szőnyegezett hegyek semleges szine különös ellentétet képezett a Nerbudda zöld partjaival, s maga a reggeli napsugárban felragyogó folyam egy zöld kelmén czikázó ezüst szolagként tűnt fel. Durga a korány első szürkülése óta szüntelen a vidéken jártatta éles szemeit, én pedig jó Dollond csövemmel időnként az erdöszéleket vizsgálgattam; ohajtott vad azonban nem mutatkozott.—Kisebb nagyobb konda vaddisznók csörtettek vissza éji kalandozásaikból; lappangó sakálok futottak a világosság elől; két karcsú antilope