Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-03-20 / 8. szám

127 magát, csak a falsüríí nád mozgását észlelhetém s noha gyakran alig négy-öt lépésnyire hozzám gázolá a mocsárt, vaktában lőnöm annyival okszerűtlenebb lett volna, minthogy gyorsabb kópéink a menekvőt nyomban üldözék.—A helyzeten segítendő, alighogy a ritkásabb felső részek felé megindultam, a legközelebbi felsőbb állomáson lövés történt, mellyre pillanatnyi szünet következvén, sejtém a második róka veszedelmét s nem csalódtam. S. László úr, egy különösen szép példány vén kanrókát ejtett el. A kopók azonban szakadatlanul folytatták a hajtást, mialatt türelmetlenebb vadászaink három négy órai sikeretlen várakozás alatt unatkozva, egyenkint kezdének a pusztaház felé visszahúzódni; én pedig eltökélém magamat a veszélyes vállalatra, övig érő zsombékok tetején behatolni a rétség mélyébe, gondolván, ha már a róka nem jön ki tiszteletemre, én megyek be üdvözletére. A rendkiviil magas zsombékok ingadoztak lábaim alatt s ha megcsuszamlottam, mi nem egyszer megesett , derékig süppedtem a mocsárba, mellyböl nem olly könnyen bírtam ismét az esés közben átölelt zsombék tetejére fölmászni. —Utóbb mégis sikerült biztos álláspontra vergődnöm, még pedig olly szerencsésen : hogy a hajtás vonalába értem; de mégis szerencsétlenül, a mennyiben, ha a hajtás felülről jött, a rét szélén helyet foglalt egyik vadásszal estem szembe s e körülmény a lövést mindkét részről veszélyessé tehette volna; de az egyszer elfoglalt helyet újból változtatnom nem lehetett, mert a hajtás felülről már közeledőben volt. Meg kell itt jegyeznem , hogy a zsombékok koronája széles levelű csádéféle füvei olly dúsan volt borítva, hogy a levelek tömören összefonódva lévén, e miatt az aljban bujkáló vad és kopó egyiránt rejtve maradtak. — Rövid vártatva mind a tíz kopó kemény csaholása kijelöli a hajtás irányát, melly egyenes vonalban felém tartott. Most már tisztán kivehetém a zsombékok mozgásából a vad közeledését s még mielőtt a lövésre nézve magamat tájékozhatám, a róka alig nyolcz lépésnyire előttem, egy terjelmes zsombék tetejére nesztelenül felkúszott. Czélba kaptam a szép állatot, ámde czélba esett vadásztársam is, még pedig 20—25 lépésnyi közelségben. — Fegyverem leeresztém s a festőileg megragadó helyzet karjaimat pillanatra lebilincselé, noha a fáradt róka még ott gúggolt nagy lihegve kivetett nyelvével, hegyezett fülekkel, vereses kerekded égő szemeit reám meresztve. Másodszor is czélba kapám , ismét kettős czél s karjaim újból leestek. Mindez egypár perez müve volt csak. Most már a kopók közelbe jutván , a róka se viszsza , se balra a rét széle felé, se jobbra hol a mocsár tisztása terült el, nem menekülhetett és így a zsombékok közé visszasiklott s egyenest a lábaim alatti zsombék alá vetődvén a nyilt mocsár felé tartott, hol azonban veszélyt sejtve, vissza fordúlt, a nélkül hogy az aljban csak egy pillanatra is megláthattam volna. E viszszaszökéssel valamennyi oda érkezett kopó társaságába keveredett. Ismét nem lőhettem, mert lábaim alatt s közvetlen közelemben az összefolyt csádé mozgásánál egyebet ki nem vehetvén, nehogy vad helyett kopót terítsek le, a rókát két három lépésnyi közelségből ép bőrrel tovább ereszteni kényszerültem. — Rövid idő múlva a legelőbb bebocsátott kopók fáradtan és vérző talpakkal kezdék a rétet odahagyogatni; a többi is lankadóban volt már, és mi nem tehettünk egyebet, mint a vadász térnek odahagyásával, körülbelül öt óráig tartott rókakopászatunk után végbucsút venni a vidéktől.