Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-01-10 / 1. szám

10 gem tehát segítségére sietni. Legkisebb habozás nélkül törtetek keresztül az erdőn, az-az, ágbogtól karczolva, kiálló fagyökerekben megbotolva s nem egyszer felbukva a hóban, de karabinomat mindig fejem fölött tartva — mint a hajótörést szenvedett Julius Caesar tartotta „commentárjait" a Hellespont habjai fölött — rohanok a pont felé, honnan a hivó hangokat hallám. Végre M. G—hez érkezem, ki mosolyogva és csendességet intve várt. Hozzám hajlik és ezt súgja : „A medve nem volt hím, hanem nőstény, tavali három nagybocsával. Anyjukat könnyű volt megkülönböztetnem s golyót küldenem fejébe. A megrémült bocsok eleinte szétfutottak; de egyedül látván magukat, csakhamar visszatértek anyjukhoz. Egyet lelőttem közülök; a másik kettő önre vár."—Mohón közeledtem a barlang felé; ez azonban nem volt — mint rendesen lenni szokott — dőltták és gyökerek közötti tanya, hanem egyszerű lyuk egy vízmosás oldalában, fenyőbokroktól védve és elrejtve. Itt tanyázott az egész család. A magasból lefelé nézve, eleinte csak valami alaktalan tömbét láttam feketélni. De nem sokára megpillantám balra a nagy anyamedvét, mellynek orra szája vértajtékos volt s mindjárt mellette a bocsok egyikét felfordúltan s kilógó szemmel; jobbra pedig ott állott mozdulatlanul s mintegy földbe gyökerezett lábakon az életben maradott két — talán tizenöt hónapos medvebocs , mellyek anyjukat a jövő tavasszal hagyták volna el. „Várjon, szólt M. G., majd neszetelek ; erre mozdulni fognak." —S valóban, alig döngette meg puskája agyával a legközelebbi fát : a bocsok egyike hátsó lábaira állott, megfordult s rám bámúlt. Két szeme közé czéloztam s golyóm szétzúzta agyát. A harmadik bocs a durranásra egyetlen szökéssel künn termett a barlangból s ellenkező irányban keresett menekülést. Szemeim azonban a sürü bokrok között is kisérhették futását s jól czélba vévén öt, második csövemmel megköszöntéin. Felfordult s néhány másodperczig meg se mocczant; de nem sokára életét s erejét visszanyerve, felvánszorgott és futni igyekezett. — Mit tegyek most? Fegyvereink ki voltak lőve s felülről golyóra újra tölteni nem megy olly hamar. Rögtön elhatároztam magam. Karabinomat a kalauznak adva át, tőrömet vettem elő s a sebzett vad üldözésére indúltam. Ez jóformán csak vonszolta magát a hóban s így nem sokára utóiértem. Midőn látta, hogy nyomában vagyok , talpra állt, háttal egy fának vetette magát s tárt karokkal és reám vicsorított fogai közül morogva várt. Kinőtt medvét illy helyzetben megtámadni eszeveszettség lett volna, mert ez talpa egyetlen ütésével lever s menten összemarczangol. De az én maczkóm nem volt nagyobb mint egy Nova Zemlai kutya s igy megtámadása sem különös merénylet. Fogai és élei daczára tehát markolatig döftem szügyébe cserkesz tőrömet; rögtön hátra zuhant, azonban — a döfésre fordított erő következtében én is elvesztém az egyensúlyt, átbuktam rajta s fejem vállig süppedt a hóba. Mire feltápászkodtam, a bőven vérző medve még egyre morgott s második tőrdöfésre volt szükség, hogy kivégezzem. A vadászat e szerint legjobb eredménnyel lön befejezve s most zsákmányaink elszállítására került a sor, mi azonban nem könnyű—sőt kivihetlen munka lett volna ha társainkon kivül néhány, a csatazaj által oda csalt favágó nem jö segélyünkre. Három izmos ficzkó legelőször is a három bocsot vette hátára hátulsó lábaiknál fogva és lelógó fejjel; leczepelték a szánig, hol azonban a medvék látására és szagára