Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-11-10 / 31. szám

487 reséshez fogtam s mert vért mindjárt a cserkészuton bőségben leltem, megjegyeztem a helyet s megelégedetten tértem haza; de nem csekély kíváncsiság kinzott : mit lőttem ? tizenkettes-e, tizennégyes-e ? hogy erős darab, azt bizton hittem. Más nap hajnalán, már ott lestem a szürkületet közel a tegnapi esemény helyszínéhez, türelmetlenül bár, de nem kétkedve a sikeren. Annyira biztos valék: hogy a vérebet se hozattam el. Végre kiviradt s mi keresésnek indulánk. Eleinte minden úgy ment mint képzelém; tetemes sebvér könnyűvé tette a nyomozást; míg mintegy hatvan lépésre több helyen fekvését, szintén sok sebvért, de a szarvasnak csak hült helyét találtuk s bármerre kerestünk, fürkésztünk, semmi áruló cseppet nem lelhettünk. Bánni kezdtem , hogy elbizakodva otthon hagytam az ebet. Öreg erdészem azonban gondosan kutatva, félórai ácsorgásunk után ismét sebvérre vezetett; de nem sokára azon nyilatkozattal lepett meg : hogy e sebvér friss s hogy az üldözött vad előttünk húzódik tova. Ennek daczára mindnyájunk véleménye oda központosúlt : hogy a sok vérveszteséget tekintve, a vadnak csak néhány ölnyi előnye lehet s hogy megkell kisérleni a megközelítést. Alig folytattuk nyomozásunkat, nagy nádashoz értünk, melly nedves esztendőkben meg is úsztatja a vakmerő vadászt, most azonban tökéletesen kiszáradva s szerencsénkre járható is volt. Hallottuk mint törtet benne — valószínűleg a sebzett vad, miután nyoma s gyér sebvére odáig vezetett ; mind a mellett megközelitnem nem lehetett; nem várt annyira, hogy látható lett volna a sürü nád közt. Más módról kellett tehát gondolkozni; a helyszíne leginkább arra kínálkozott, hogy én egyet kerülvén s a szarvast rejtő nádas túlsó végére menvén, azt felém meghajtassam. Útnak indúltam s el is érkeztem a nádas túlsó oldalára; épen jelt voltam adandó erdészeimnek a hajtásra, midőn egy sarjúkaszás nagy alázattal közelget és jelenti : hogy szarvast fogott czimborájával, meg is nyomták, ott tartja a fa tövében puskalövésnyire s mi tévők legyenek? Eleinte azt hittem borjút fogtak ; miután az idén ez már három ízben történt s megakartam dorgálni őket, de szabadkoztak ez ellen, állítván hogy „nagy jószág az uram, három lábon jött ki innen a nádasbú!" Ez tehát mindent megmagyarázott s én hosszas fáradságom jutalmát közelről megszemlélendő, oda szaladtam, hol ugyancsak elnyújtva, de nem megdermedve tartotta fához nyomott szarvasomat, a kaszás. 1 Már távolról kezdtem számlálni hal tülke ágait; a jobb oldalit nem láthattam. Egy, kettő, három, négy, öt, hat — tizenkettes, még pedig szép ! gondolám magamban ; milly szépen fejlett ágak ! s evvel a másik oldalát kezdem számlálni, de sehogy sem akartam szemeimnek hinni, mert egyedül koronáján hat, alább egy, még egy s még egy ág—kilencz! szóval a vadász büszkeség és öröm tetőpontját érte el, midőn közelgő erdészeimnek a gyönyörű páratlan 18-ast bemutathattam. Régen vágytam már gondos ápolásom jutalmáúl szép erős szarvast lőni, de 16tosnál felebb—legalább komolyan — sohasem kalandozott képzeletem s azt is mint 31*