Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-28 / 6. szám

87 Siettem őt ígéretekkel megnyugtatni , hogy én is lehető ovatos leszek, hogy vakon követem utasításait, csak engedje meg, hogy — ha távolról is, láthassam a csaltó bensejét. — Nem tudom annak volt-e hatása , hogy messzeföldről jött magyar vagyok, vagy a kezébe csúsztatott félkorona birt-e meggyőző erővel, elég az, hogy öregem kis vártatva így szólt : „Jó , ha igéri, hogy csendesen viseli magát, bevezetem; de ma nem fogok vadat, mert csak imént jöttek s száz forintért sem zavarnám őket. Ma csak húsz-nehányan vannak, de meglehet, hogy holnap reggel pár ezer jön utánuk, bár a kora idényben illy jó szerencsére még nem számitok. De azért nem lehetlen s így láthatja ön, hogy rendkívüli vigyázatra és csendességre van szükség." Újra és újra ígértem, hogy meg se mocczanok s biztosítám, hogy nem lesz panasza ellenem. „Jó, de most egy furcsa kérésem van. Nincs önnél illatos zsebkendő, mit perezre kölcsönözhetne ?" Sajnáltam hogy nincs s mondám, hogy illatszert soha sem használok. „Sebaj, felelt ő, sőt annál jobb, mert ez esetben arra kértem volna, hogy kendőjét hagyja itt a kunyhóban." Erre, a tűzről két égő tőzegdarabot vett fel ; az egyiket nekem adta át s kért vinném azt magam előtt úgy, mint ő viendi a magáét. Előre ment s én követtem a szük ösvényen, melly fák és bokrok közt kanyarodott le a sürü csalitosban. Az ösvény végén s közel a tóhoz ízletesen épült s fák közé gondosan rejtett kis őrház állott. Belépve a faházikóba, az ennek falába vésett két kerek lyukon át az egész tóra kiláttunk. Mintegy ötven vízi szárnyas úszkált , locspékolt s bukdosott ennek tükörén s mit sem gyanítva csattogtatá szárnyait, tőlünk alig pár száz lépésnyire. — A felügyelő súgva mondá, hogy talán harmincz vad közülök, a többi mind csalmadár. A tó terjedelme körülbelül hat holdnyi lehetett s mindenfelé nyílt levén, én csak azon csodálkoztam, mi módon csalhatok e szárnyasok a keskeny csatornákba, mellyek a tóból kinyúltak. Nyolcz illyen csatornát láttam ; neh ány szélesebb volt a többinél s valamennyi félkört képezett. A decoyman egy kosárka zabot vett elő s intett, hogy kövessem. Mindenütt sürü kákafal megett lábújhegyen járva , e csatornák egyikének szájához értünk, hol ő rejtett helyünkről néhány maroknyi szemet vetett a vízre, aztán sajátszerű lassudan füttyentett a csalkacsáknak , mellyek rögtön hangos : kvak ! kvak ! sápítással feleltek. Mí pedig azonnal a házikóba tértünk vissza s innen láttuk, hogy a csalkacsák elváltak a vadaktól és a tavon át sebesen úsztak a csatornaszáj felé , honnan a füttyentést hallották ; oda érve mohón és zajosan falták a kivetett s a víz felszínén úszó szemeket. A vadkacsák, miután egy darabig bámulva néztek csalóik után, követték ezeket s még jókor értek a maradékhoz. A vadakat a szelídektől eleinte könnyű volt megkülönböztetni ; amazok feltűnő gyanúval szedegették a szemeket s nem érezték magukat eléggé honosaknak ; de néhány perez múlva a többiek közé elegyedtek s ekkor már bajos volt egyiket a másiktól felismerni. Ennyivel mára be kell érnem, mondá a felügyelő ; de miután jól viseltem ma-