Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-20 / 5. szám

77 nagyobb részt saját kezével elejtett külföldi állattal gazdagitá, úti és vadászati élményeinek leirását lapjaink számára igérte meg s mi a „Vadászlap" és irodalmunk érdekében örömmel jelezzük a nevezetes nyereményt. Egyszersmind pedig annak idején kérelmet intézendünk e lapok olvasóihoz , néhány — nálunk eléggé közönséges, de Amerikában hiányzó állat bőrének szerkesztöségiinkhez beküldése végett, hogy azt tisztelt barátunknak a washingtoni muzeum számára megküldhessük. Illyenek : a büdös banka, a csacsogó karics vulgo szaricsóka (Coracias garulla) , a siket és nyírfajd , a mókus stb. — A varjúról. Gál Márton úr egy érdekes czikket közöl a menyétről a Vadászlap idei 3-dik számában s a többek között ezeket mondja : „A menyét a varjakat sem veti meg s lia azoknak fekete serege valamelly ugarra leszáll, a gonosz kis ragadozó észrevétlen lopódzik közéjük s egyszerre rajta terem egyiken ; a megrettent madár egyenesen röpül a magasba — a menyét éleivel bele csímpeszkedve vele emelkedik fel, a szerencsétlen varjú összevissza forog a levegőben s fokonként gyöngülve visszahull a földre. A menyét azonban nem üti meg magát s addig szívja zsákmánya ereit, míg ezekben csepp vér van. A község többi tagja, nem tudván megfejteni a véletlen okát, riadtan kel szárnyra s haza tér az ősi fákra, mint biztosabb menhelyre." Előttem feltűnt ez állitás, nem feszegetem azt, valljon van-e kedve a menyétnek a varjúval légutazást tenni; hisz ez végre is e vérszomjas kis ragadozó vakdühe mellett nem lehetlenség ; azért nem állitom hogy ne sikerülne vagy egyszer a menyétnek a varjat meglopni, noha az még e hajlékony ügyes kis ragadozónak is felette nehéz feladat, mert a varjú nagyon ovatos madár és igen jól ismeri ellenségeit. — A mit azonban legkülönösebbnek találok a fönebbi állitásban, azon körülmény : hogy ha a menyét egy varjat megragad, a többiek ijedten távoznak. — En a varjakat úgy ismerem mint, bátor összetartó madarakat, mellyek veszélyben lévő társuknak mindig segélyére sietnek. Láttam egyszer, hogy egy kandúr fölmászott a varjú fészkéhez , a madár ijedten rebbent abból ki, de azonnal visszatért még mielőtt sikerült volna macska uramnak vagy egy fiókát is megcsipni s vitézül védte azokat mindaddig, mígirtózatos károgására társai segélyül jöttek s a kandúrt elűzték. Még sok példát idézhetnék, midőn a varjak ovatossága, bátorsága s különösen veszélyben forgó társuk iránti részvétük kitűnik, de úgy hiszem az általam leírt eset, már eléggé bizonyítja ezt, miért is ohajtandónak tartanám, hogy Gál úr szíveskednék e lapokban tudatni, hogy állítását saját észlelete után közölte-e ? Ez esetben feltűnő jelenség volna az, hogy a varjú leginkább remeg legkisebb ellenségétől. Érdekes volna továbbá azért is, mert adalékul szolgálna arra, hogy az állatok nem csak felismerik elleneiket, hanem mintegy ismerni látszanak azok természetét. Gr. L. K. — A hiűzról. Királyhágón innen a hiúz habár "gyéren fordúl is elő, de nem tartozik a rendkivülíségek közé. — A múlt 1854. és 55. években a kesinári havason kettőt lőttek. A szeben-környéki havasokon 1845-ben hármat láttak s közülök egy vén nőstényt és egy fiókát ejtettek el. 1858-ban a székelyföldön a szovátai havason lőttek egyet. Gr. L. K,