Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-30 / 36. szám

566 A hajtás megkezdetvén, mi a legnagyobb éberséggel 'ügyeltünk a szemben levő lejtőre. Pár pillanat a legnagyobb izgalomban folyt le. De semmi jel, mi nagy vadat gyaníttatott volna. Már a hajtók kezdettek a hegyormon mutatkozni, már-már kezdettünk a hajtás eredménye felől kétkedni — midőn egyszerre a hegyormon egy oláh hajtó „j a porc u", kiáltással elsüti pisztolyát. Erre iszonyú lárma hallszott s mintha csak a föld rengett volna—egy 20—25 darabból álló vaddisznó konda eszeveszetten rohant le a begyen, egyenesen az ároknak — illetőleg nekünk tartván. Mi a legnagyobb idegzetességgel vártuk martalékainkat. A sortűz csakhamar megkezdődött. A hajtók részérőli kiabálás, a számtalan lövés, a kutyahajtás — mind ez olly daemoni lármát okozott, hogy a mindeddig egy csoportban rohanó vadkanok — most már megijedve és felbőszülve — rendetlen futásban kerestek menedéket. Valóban nagyszerű jelenet volt,, látni e megrémült fenevadakat, habzó szájjal, agyaraikat csattogtatva, miként rohantak — kapkodva az őket üldöző kopóklioz és hallani azt a számtalan lövést, mellynek ropogása 5 perczig szünet nélkül tartott.— A hajtók örömrivalgása között hangzottak el az utólsó fegyver dördülések is, melylyek a halállal küzdő vadak kegyelem lövései valának. Mi pedig örömsugárzó arczal közeledtünk egymáshoz, örvendve e hajtás felséges eredményének.—Ugyan is nem kevesebb mint 8 vadkan lön rövid időn martalékul. — Hogy pedig a jelentett medve nem volt a hajtásban, annak okát abban kell keresnünk, hogy az idén a havasokon tömérdek makk termett — és így a maczkók is a magasabban fekvő erdőségekben maradtak, igen ritkán lézengve le alsóbb helyekre, vagy ha igen, csak is kevés időre. Ez történhetett a jelentett medvével is. — Megfontolván tehát ezt, siettünk magasabb helyeken hajtást kisérleni. Az elejtett vadakat őrzőkre bízván, második hajtásúi az - Izvoru Bránuluj gyönyörű magaslatait szemeltük ki. A Czibles három csúcsa közül Bránulujnak hívják a keletit. Ez a legtörpébb és minthogy rajta az alljtól szinte a tető kopaszáig ritkás fenyves terül el : a vadak legkedveltebb tanyája. Tudva, hogy a vadak rendesen e hegy túlsó felére csapnak át a hajtásból, úgy lettünk felállítva mi vadászok, hogy a hegyalljától tetejéig egy sorlánczolatot képeztünk. A hajtók pedig a völgyben kezdék el működéseiket. Alig kezdődött meg a hajtás, a kopók rettentő ugatást vittek véghez, mi legbiztosabb jel, hogy nagy vad van a hajtásban. Örömmel vártuk a pillanatot, hol hatalmas ellenünkkel szemben állhatunk. De ez úttal a szerencse egy Gavrilla nevü igen jó oláh-puskásnak kedvezett, ki a Bránuluj tetején mint legvégső zárta be sorunkat. Ö ugyan is, mivel a hajtók még messze voltak s különben is rajta felül roppant nagy mező terjedvén el, nem is gondolta, hogy valami vad arra kívánna menekülni, leült , egy csövű fegyverét maga mellé tette a földre, tarisznyájából szalonnát vett elő s legnagyobb étvággyal falatozni kezdett. Valami neszre azonban széjjel nézve, rémülten látja , hogy háta mögött alig 25 lépésnyire egy nagy kinőtt medve , fülét hegyezve a kopóhajtásra fülel. —Ekkor az oláh, mint igen gyakorlott vadász, szép csendesen féltérdre emelkedik s egy csövű fegyverének sárkányát felvonva — czéloz és lő. E pillanatban rémes ordítás hasítja keresztül a léget és a rettentő állat földhöz