Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-10-20 / 29. szám

465 farkával oldalait verte s olly mély és fenyegető hangon ordított, hogy nem kétlettem, miszerint életéről könnyű módon le nem mond. A legcsekélyebb hátráló mozdulat e pillanatban részemről nagy hiba lett volna, mert harmincz lépésnyire bizonyosan már hátamon van s ha egyszer birkózásba jutunk , akkor ugyan a győzelem aligha az én részemre hajol. Ezt hamarjában megfontolván , perczig sem haboztam, hanem azonnal megindultam ismét feléje. E pillanatban minden bátorságomat összeszedtem s iparkodtam , a mennyire lehetett, hideg vérrel maradni. A fenevad meg sem moczczant s csak várt, hogy széttéphessen. Jobbra mellettem öt vagy hat lépésnyire egy vastag tölgy állott, melly mögött kedvező menedéket véltem lelhetni. Ha melléje húzódhatnám , úgy az első rohamot hirtelen félreszökéssel legalább kikerülhetném. Oldalt lépve tehát arra mozdultam ; de mindig arczczal maradtam ellenem felé, készen bármelly eshetőségre. Lépteim kopogása a kemény földön s a száraz ágak ropogása lábaim alatt mindinkább felingerelték, a mint azonban a fa mögé értem, a hol már nem láthatott, azonnal nyúgodtabb lett. Most kiáltani kezdtem, hogy magam felé csaljam ; mire ő bömbölve felelt, de helyéből ki nem mozdult. Helyemet odahagyni s eléje menni megbocsáthatlan esztelenség lett volna, mert ezen esetben , ha lövésem nem talál, bizonyos halálnak rohanok torkába. Mondhatlanul fel levén hevülve, a nyugtalanság végre kifogott rajtam ; meg akartam e kétes helyzetből szabadulni s ezért, hogy ellenemet támadásra ingereljem, az egyik fegyveremet a levegőbe lőttem. Ennek volt is sikere, mert alig hogy a durranás elhangzott, a fenevad már borzasztó ordítás közt irtózatos szökésekkel rohant felém. Rohama olly gyors volt, hogy az egész tért átfutotta s már csak tíz lépésnyire volt tőlem mire másik puskámat megragadhattam. Még egy szökés és fegyveremnek hasznát többé nem veszem. Gyorsan mint a villám lőttem el az egyik csövet. A fenevad a golyó elöl egy hatalmas oldalszökéssel kitért. Most a másik csövet lőttem rá .... ez már az utolsó volt. Az oroszlyán végső erőlködésében már majd csaknem rám rohant s csupán testének súlya is elegendő lett volna, hogy összezúzzon, ha második lövésem gyors indamát felfogva, egyszersmind végső erejétől meg nem fosztja. Most már hengeredve jött felém. Rögtön visszaugorván, eldobtam a puskát s pisztolyaimat ragadtam meg. Ezekre azonban már nem volt szükségem. A fenevad agyon volt sújtva ; torkából csakúgy ömlött a vér s pár gyenge rángódás után kimúlt. Most már kereshettem rajta utolsó golyómat is. Mikor rám akart rohanni ép a fejét vettem volt czélba ; de midőn ő utolsó szökéséhez készülve, elejét lebocsátotta, hátúiját pedig kissé felvetette: olly helyzetbe'jutott, hogy golyóm felülről a kétlapoczka közé csapva, derékcsontját zúzta szét. Ez nagy szerencse volt rám nézve, melylyet valóban a gondviselésnek köszönök s melly nélkül kitudja, ülnék-e most itt s írnám-e le vadászatomat.