Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-10-10 / 28. szám

450 téröl akartam meggyőződni, de első csendes mozdulatomra azonnal eltűnt. — Bizton remélvén azonban, hogy csakhamar ismét megtér, mozdulatlanul s a legcsekélyebb zaj nélkül vártunk. Alig néhány perczczel később egészen lovunk mellett csakugyan ismét megjelent ; eleinte jobbra balra forgolódott, mintha kutatná, mellyik oldalról lesz legjobb áldozatát megtámadni, azután hirtelen nagyot szökött, torkon ragadta s azonnal vérét kezdte szívni. Az alkalom nem volt kedvezőtlen s a fenevad helyzete is kecsegtető, a miért ís jelt adtam társamnak, figyelmeztetvén őt egyúttal, hogy ne siessen s minél pontosabban czélozzon. Mintha akár évek óta gyakorolta volna már a vadászat e nemét, olly hidegvérüen s olly ügyességgel emelte fegyverét] a fenevadra, mellyet azonban a nagy sötétségben csak félig meddig, mint határozatlan tömeget láthatott; azután lövése eldördült. A durranást rögtön égrengető ordítás követte s a megsebzett oroszlyán csakhamar az erdőbe menekült. Jajveszéklése után itélve nőstyén, sebje pedig igen súlyos lehetett. E nézetemet társammal is közöltem, de ö nem akart hitelt adni s azon véleményben maradt, hogy lövése nem az oroszlyánt, hanem a lovat találta. Ez volt az egész éj eredménye s reggelig a legmélyebb csendben ültünk, melly csendet csak a csípős szél sípolása zavarta néha a fák sürü lombjai közt. Hajnal hasadtával felkerekedvén, a sebzett vad keresésére indúltunk. Mielőtt azonban elmentünk volna, még a lovat vizsgáltam meg, hogy ugyan társam állítása szerint csakugyan benne van-e a golyó ; de azon sebeken kivül, mellyeket az oroszlyán okozott, egész testén még csak egy karczolást sem találtunk. A talajat vizsgálván a fenevad karmainak mély nyomait találtuk , mi arra látszott mutatni, hogy nagy szökésekkel rohant az erdő felé. Néhány lépéssel tovább vércsöppeket láttam, mi szintén igazolta gyanúmat, hogy t. i. meg van sebezve. Társamat is figyelmeztettem e jelekre, de ö még mindig kétkedett, állítván hogy a csöppek valószínűleg az oroszlyán szájából hulltak s a ló véiéböl valók, mellyen ép akkor javában lakomázott, mikor a lövés elriasztotta.— Erre a vérnek élénk piros színére mutattam, melly a füvön s leveleken szinte ragyogott ; már pedig a ló vérének , minthogy az oroszlyán megfojtotta, sokkal sötétebbnek, feketének kellett volna lennie, de társam, talán magában hitelt is adott állításomnak , csupa szerénységből ezt még mindig nem akarta bevallani. A csapát szüntelen követvén, egy kis patak partján egészen kopár helyre érkeztünk, hol a könnyű fövenyen -a nyomok még egészen újak s érintetlenek voltak. E nyomok körül ismét sürü vér festette a talajt s a mint a csöppek a nyomok mellé hullottak volt, ezen viszonyból bizonyos voltam, hogy a fenevad a golyót basába kapta. Folytatva a nyomozást, társamat arra figyelmeztettem, hogy ha az erdőbe mélyebbre hatolunk, szüntelenül mellettem maradjon s a lövésre magát mindig készen tartsa, de csak azon esetben lőjön, haelőbb az én két csővem siker nélkül dördülne el. E figyelmeztetésnek, őszintén megvallva, czélja az volt , hogy társam a veszélyt nagyobbnak vélvén, mint a minő, visszamenjen s magamra hagyjon, a mit legjobban szerettem volna. Visszavonulása bátorsága felett a legkisebb kétkedést sem szülhette bennem , de ö a legnagyobb közönynyel, melly még olly emberben is meg-