Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-07-20 / 20. szám

311 szél fújdogált s a mint az ajtó előtt puskámat töltöttem virradatkor, sok leélt vadászreggel emléke merült fel lelkemben. De milly különböző volt e jelenet az otthoniaktól ! Semmi vidor fecsegés, becsületes nevetés — mindnyája hallgatag és komoly s valóban inkább is egy csomó összeesküvőhöz, mint vidám vadásztársasághoz hasonlítottunk. Tudtuk hogy a jávor közel hozzánk egy vízmosta mélyedésben van, mellytöl csak a tó választ el s ezért — nehogy elriasszuk, minden nesztől tartózkodnunk kellett. Kedvező esélyt csak úgy remélhettünk, ha mi lövészek csendesen vagy két mértföldnyire előre megyünk az erdőbe s ott egy dombon felállunk, nyugodtan várva , hogy a hajtott vad arra menjen el. Négyen voltunk lövészek s hajtók is négyen, kiknek szigorúan meghagyván hogy várják be jól míg helyre érkezhettünk — halkkal indúltunk az erdőbe, csak suttogva szóltunk egyet kettőt s nem sokára állásainkon voltunk. Előovatosságunk épen nem volt fölösleges , mert a jávor hallása rendkívül éles s minden szokatlan hangot bámulatos távolból megfülel ; ha pedig egyszer felriad, csak az Isten tudja hol állapodik meg. Induláskor esetleg köhhentettem egyet s társaink egyike karomat megragadva kért, mintha csak élethalál kérdése volna, hogy ha köhögnöm kell, tartsam kendőmet és kalapomat szám elé, a hang elfojtása végett. Állásunknál jobb már nem is lehetett, mert a hajtott vadnak egyenesen lövésre kellett jönni s nem kerülhette el a dombot, mellyet egy oldalról a tó, más oldalról egy meredek vízszakadás szegélyzett. A domb sürü erdővel fedett lejtővel végződött s két lövész itt állott fel, a másik kettő előre ment. Én a szélső balt képeztem s a vízszakadásra és a szemközti erdőre nyílt kilátásom. Szomszédom 400 lépésnyire egy városból frakkban jött vasárnapi vadász volt, kiről a hajtók egyike azt morgá, hogy „legfölebb kopólánczon vezetve lehetne neki a vadászást megengedni." Alig negyedórát állhattam helyemen, midőn csörtölést és kőhullást hallottam mögöttem s arra fordúlva gyönyörű jávortehenet láttam mintegy 300 lépésnyire, a mint a hegyoldalnak nyugodtan ment fel. A helyett hogy—mint várható volt, a hegymosásból a csendes lejtőn felém jöit volna, átment mögöttünk a mocsáron s a hegy legmeredekebb részét választá felmenetelül ; tanúsítván ezzel is hallása finomságát, mert bár a hajtók még mértföldnyire voltak mögötte, még is meghallotta lépteik zaját s ott hagyta tanyáját egy vén hímjávorral együtt, melly a vízmosáson még néhány száz lépésnyivel fölebb ment át. Velem csak egyes golyóra töltött sima csövű fegyver volt s miután a nagy távolság miatt biztos lövést nem remélhettem, nem akartam lőni, annál kevésbé, mert hittem , hogy közeledhetik vagy több vad is jő még utána. — Ennélfogva földre bocsátott puskámmal mozdulatlan állottam, figyelve a legszebb erdei vadak egyikének minden mozdulatára — s ez is ért valamit. A jávorszarvasnak, mindamellett hogy derék állat, van külsejében valami idomtalan és visszataszító s egészen hiányzik belőle az a légies bájos könnyüség, melly a rőtvadat átalában jellemzi. — A nagy fő, lelógó vastag felső szájszél, kicsi sertésszem, roppant fül és hosszú szőrű torkalj sajátszerű vad és szilaj szint ad neki s a megállított himjávor valóban nem is egykönnyen adja meg magát. — Az előttem menő tehén mozdulatai lassúak és nehézkesek voltak ; néhány lépés után meg-megállott, szelet fogott minden oldalról s nagy füleit eközben ide s tova mozgatá. Vilá20*