Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-05-10 / 13. szám

201 Őshajdanán Árpád daliái száguldozának itt délczeg paripáikon. A felfogadott tiszai molnárok csolnakai s halászainknak egyetlen faderékból ki­faragott lélekvesztői ; a kiöntések partjain rendelkezésünkre készen állanak, hogy a nádasrétek s a tiszapartot jelező terebélyes, különben törpe fűzfák sorai közé csúsz­tassák a vadászatkedvelőket. A puskaropogás csolnakvadászataink alkalmával egy közönséges előőrsi tüze­léssel vetekszik. A vizi madarak egyetlen faja sem nyer kegyelmet, hacsak sebes röptét szeren­cséjére, a társaskör nem rendes és így többnyire gyakorlatlan vadásztagjai felé nem irányozta. Ma a lakiteleki pusztabiró lakában, holnap a szikrai csárdában ütjük fel va­dásztanyánkat , majd ismét maga Alpár faluja megállapodási s időzési helyünk, hon­nét a Tisza kiöntéseire, a nádasok és füzesek közé intézzük csolnakászatainkat s ren­dezzük mulatozásainkat a zöldben. Ismertetésül egypár jelenettel szolgálok. Pusztabiró uram szerény csendes lakát ott a Tiszaparton szokatlan szorgosko­dás élénkiti. A berendelt halászok 40—50 fontos harcsát vonnak ki a Tisza hullámai közöl s azt a zöld gyepen tisztogatják pikkelyeitől. A szerencsétlen állat kinjában nagyokat csap izmos farkával a gyepre, majd ismét a hozzá lehajló vadászt sújtja lábszárain, míg nem a csontvágó balta megvillan fölötte s a feltagolt tetem öblös bográcsba vándorol. A halászos halétek, vulgo : „halászlé" itt készül a maga eredeti egyszerűségé­ben; csakhogy a müszakács konyhászatához szokott inykéjencz e halfőzeléket, bizo­nyos görcsjelenségek és nyelvbőr mállás veszélye nélkül aligha megizlelhetné; a ma­gyarember kedvencz fűszere, a paprika, olly nagy szerepet játszik levében: hogy azt tiszta veresre festi. Az estebédet vidor társalgás fűszerezi. A pusztabiró eredeti egy magyar ember , szereti a vig társaságot s gondja van, hogy senki se unatkozzék. Az alatt míg a vadásztársaság, szenvedélyének tömjénezve, idejét puskatüzelé­sek közt a nádasokban tölté, pusztabiró uram sajátos meglepetéssel várt haza. Kecs­kemét a Tisza partjához nincs olly messze, hogy távollétünk alatt meg ne járhatta volna; a városon pedig sok jó és birtokos barátja és rokona van, a kik a szép szóra örömest hajtanak. A nagy bőgő rézhúrjának hatalmas recsegése már a távolban megüté füleinket. Derék barna hangászaink nyirettyüi s jeles czimbalmosunk üténye alatt, a min­den fattyú kinövésektől ment csárdások csapongó kedvre deritik még a leghiggadtabb kedélyeket is. Csakhamar megtelik a mestergerendás szoba tűzről pattant deli, magyar me­nyecskékkel, gyönyörű pórleánykákkal s délczeg és hősies magatartású magyar ficz­kókkal; hogy a rögtönzött pusztai dalidón, egyik jeles költőnkkel, virágos jó ked­vünkben mi is elmondhassuk ;

Next

/
Oldalképek
Tartalom