Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862
1862-05-10 / 13. szám
201 Őshajdanán Árpád daliái száguldozának itt délczeg paripáikon. A felfogadott tiszai molnárok csolnakai s halászainknak egyetlen faderékból kifaragott lélekvesztői ; a kiöntések partjain rendelkezésünkre készen állanak, hogy a nádasrétek s a tiszapartot jelező terebélyes, különben törpe fűzfák sorai közé csúsztassák a vadászatkedvelőket. A puskaropogás csolnakvadászataink alkalmával egy közönséges előőrsi tüzeléssel vetekszik. A vizi madarak egyetlen faja sem nyer kegyelmet, hacsak sebes röptét szerencséjére, a társaskör nem rendes és így többnyire gyakorlatlan vadásztagjai felé nem irányozta. Ma a lakiteleki pusztabiró lakában, holnap a szikrai csárdában ütjük fel vadásztanyánkat , majd ismét maga Alpár faluja megállapodási s időzési helyünk, honnét a Tisza kiöntéseire, a nádasok és füzesek közé intézzük csolnakászatainkat s rendezzük mulatozásainkat a zöldben. Ismertetésül egypár jelenettel szolgálok. Pusztabiró uram szerény csendes lakát ott a Tiszaparton szokatlan szorgoskodás élénkiti. A berendelt halászok 40—50 fontos harcsát vonnak ki a Tisza hullámai közöl s azt a zöld gyepen tisztogatják pikkelyeitől. A szerencsétlen állat kinjában nagyokat csap izmos farkával a gyepre, majd ismét a hozzá lehajló vadászt sújtja lábszárain, míg nem a csontvágó balta megvillan fölötte s a feltagolt tetem öblös bográcsba vándorol. A halászos halétek, vulgo : „halászlé" itt készül a maga eredeti egyszerűségében; csakhogy a müszakács konyhászatához szokott inykéjencz e halfőzeléket, bizonyos görcsjelenségek és nyelvbőr mállás veszélye nélkül aligha megizlelhetné; a magyarember kedvencz fűszere, a paprika, olly nagy szerepet játszik levében: hogy azt tiszta veresre festi. Az estebédet vidor társalgás fűszerezi. A pusztabiró eredeti egy magyar ember , szereti a vig társaságot s gondja van, hogy senki se unatkozzék. Az alatt míg a vadásztársaság, szenvedélyének tömjénezve, idejét puskatüzelések közt a nádasokban tölté, pusztabiró uram sajátos meglepetéssel várt haza. Kecskemét a Tisza partjához nincs olly messze, hogy távollétünk alatt meg ne járhatta volna; a városon pedig sok jó és birtokos barátja és rokona van, a kik a szép szóra örömest hajtanak. A nagy bőgő rézhúrjának hatalmas recsegése már a távolban megüté füleinket. Derék barna hangászaink nyirettyüi s jeles czimbalmosunk üténye alatt, a minden fattyú kinövésektől ment csárdások csapongó kedvre deritik még a leghiggadtabb kedélyeket is. Csakhamar megtelik a mestergerendás szoba tűzről pattant deli, magyar menyecskékkel, gyönyörű pórleánykákkal s délczeg és hősies magatartású magyar ficzkókkal; hogy a rögtönzött pusztai dalidón, egyik jeles költőnkkel, virágos jó kedvünkben mi is elmondhassuk ;