Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-04-20 / 11. szám

172 Most, a legjobb egészségnek örvendve , a Königféle palotában lakik, ép átellenében társának, mellyet most két éve Untensberg-en kerítettem kézre ; úgy, hogy kötélen ereszkedtem felülről fészkéhez. Ki meg akarja nézni, bármikor teheti. Egy öreg szalonkavadász élményei. (Vége.) Venio nunc ad fortissimum virum — az az, most a h ajtóvadászatról mint a szalonkalövés legbiztosabb legháládatosabb módjáról fogok szólani. — Ez már formaszerü csatározás tavaszi és őszi vendégeink ellen s mint a csatában, úgy itt is nagyon sok függ a vezénylőtől, ki a hajtást rendezi, a lövészeket felállítja s az egésznek tervét elkészíti. Vidékünkön a snepfhajtóvadászatoknak az én ősi barlangom levén főhadiszállása : a vezénylő szerepe — talán mert a környéket s embereimet legjobban ismerém— hosszú évek során át nekem jutott; elmondom tehát e részbeni tapasztalásaimat, nem épen mint követendő mintát, de mindenesetre mint ollyan eljárást, mellynek legalább az itteni területi viszonyok közt többnyire sikeres eredménye volt. A húzás első hetében rendesen csak lesre jártunk ki ; én, a kántor (egykori insurgens pajtásom), néha a helybeli tisztelendő szent atya és csőszöm, a később erdőkerülői rangra emelkedett Márton, kire a Süsskidenelü gúnynév azért ragadt, mert rosz alvinczija többször mondott csütörtököt, mint sem hogy elsült volna ; míg aztán az én „csk—pff—bum'"-os puskám jutott kezére s ezzel huszonöt esztendeig dicséretesen működött ; midőn pedig végre egy percussiós fegyvert vettem neki is, olly rátartó lett, hogy a falubeliekkel alig állt szóba, csősz czímét is restelni kezdte s ekkor lett erdőkerülő ; a faluban pedig nem merték őt többé Süsskidenelü Marczinak hívni, hanem a tekintélyes „jáger úr" czimével tisztelték meg. Márton velem és mellettem öregedett meg, mint leghívebb legügyesebb adjutansom, ki tíz mértföldnyi körületben minden fát, minden bokrot ismervén, megbecsülhetlen szolgálatomra s jobb fövadászom volt, mint sok mostani pléhgalléros uradalmi vadász, ki a pagátfogáshoz jobban ért, mint saját mesterségéhez. Mi négyen jártunk ki tehát szalonkalesre a tavaszi húzás első hét nyolez estéjén s vizslázni csak később kezdettem, mikor a szálláscsinálókat már a többiek is követték; az első kétlábuakra nem lévén érdemes a vizslával keresés fáradságát vesztegetni , részint mert még kevesen vannak, részint mert rosszúi várnak be. Mikor aztán itt volt már az idény kellő közepe , Márton összeszedte a falubeli fiúkat és suhanezokat, kiknek nagyobb része hajtókúl már be volt tanítva s ha egynémellyik a felvert mátyásra, rigóra vagy bagolyra „t úr ó !"-t (tire haut!) rikkantott is, de a fő kolomposok már a foglyot is rögtön meg tudták a snepftöl különböztetni, mellyet pedig a felrebbenés pillanatában sok kezdő s kivált tüzes vadász összetéveszt egymással. Minthogy pedig tavasszal ép a párosodás korában foglyot, kivált tyúkot, lőni öreg hiba : a hajtóknak ép úgy mind a vadászoknak soha sem mulasztottam el a figyelmeztetést, hogy a fogoly sokkal sebesebben szalad, mint a nehézkesebb és kacsaszerü totyogással futó snepf s ez utóbbi a bagoly repüléséhez hasonló szárnysuho-