Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

98 a hallottakat phantasiájok által még borzasztóban kiszínezve, irnak ollyasmiket, mint a hírlapi czikkben áll, hogy a lovak által elragadott ember három lövéssel három fary kast térit le és hogy a vakmerő állatok rablóbandát alakítva, zajos nagy városok közelében leskelődve, fogatokat támadnak meg s ejtenek zsákmányul. Az illy jelenetek megjárnák a rémdrámákban vagy Báró de Manx csodadolgai közt, de komoly hirlap ban közölve, még a tapasztalatlan jámbor olvasó hüledez, a tárgyismerő szánakozólag mosolyog a botlások felett. De nemcsak az ex professo asztalhoz lánczolt szobatudósok alkotnak a farkas vakmerő bátorságáról rémképeket. — Uralkodik e kórság a köznépen , sőt a mivelt osztályon is. — Mint tapasztalt régi vadász, e felfogást kötelességemnek tartom nagy tévedésnek nevezni. Olvastam ugyan azt is, hogy Oroszországban a farkasok a gyorsan haladó szánokat űzőbe veszik, sőt benn, a helységben is megtámadják az embert s szétszaggatják. Illy jeleneteket lefestve is láttam. En ott, hála Istennek ! nem jártam , de a dolog igaz voltához innen, a távolból is hozzá tudok vetni s a képnek hihetlen részét a fölhevült festő túlzó ecsetének tulajdonifom. Annyit megengedek, hogy a farkas hidegebb égalj alatt valamivel merészebb lehet, mint nálunk, de mivel az orosz farkas is csak olly termettel, agyarral és. bőrrel bir, mint a miénk, bátorságuk között sem lehet valami lényeges különbség. Hogy az embernek a fai'kas előtt minden időben és köiüílmények között rendkívüli tekintélye van, többszöri tapasztalásból tudom. — Szánon vagy lóháton utazva, gyakran találkoztam farkasokkal, sőt egy izben járatlan erdős vadonban, épen párosodásuk időszakában, január elején bukkantam egy , kilencz jól megtermett farkasból álló lakodalmazó csoportra, mellyek egymás iránti féltékenységükben izmos fogaikat dühösen csattogtatták s lábaikkal messzire szórták a havat ; azonban ezen fölgerjedt állapotban is megpillantásomra, mint mikor gyors héjjá csap pisién közé, villámsebességgel szétriadtak s mennyire szemeimmel kisérhetém , a félelem minden jeleivel hanyathomlok nyargaltak. De több esetet tudok, hogy nemcsak az élő, hanem a holt ember is szintén illy visszariasztó hatást gyakorol a farkasra. Boldogult Wesselényi Miklós barátom 1834ben december végén gyors paripán üget Kolozsvárra az országgyűlésre. — A mint a drági hegytetőn halad, az erdő sűrűjéből mátyások és szarkák sajátságos csevegése ragadja meg figyelmét. Azon hitben, hogy rókára vagy farkasra rikácsolnak, arra fordul s a havon elterülve egy csontkeménynyé fagyott testes oláhot talál. Azon szándékkal távozott, hogy az útjába eső esküllői fogadóst találmányáról értesitni fogja. — De az emlékezetes országgyűlés kellemetlen jelenetei a buzgó hazafi lelkét inkább elfoglalák, hogysem ez eset ki ne ment volna fejéből. Teljesen elfeledkezve a tárgyról, midőn tiz nap múlva hazatért, utjának előbbi pontján a minapi látvány ismét eszébe jutott, odasietett s a holttestet nagy bámulatára legkisebb bántódás nélkül találta. Körülötte számtalan farkascsapát látott a mély havon. — De tizenöt lépésnél közelebb menni egy se bátorkodott, mi világos bizonyítvány, hogy az embertőli nagy félelem még hatalmas étvágyukon is diadalmat vett. A következő eset is e mellett szól. Lakásom közelében, egy szomszéd helységbeli földész, nejének túlontúli zsémbelésein elkeseredve, egy ősz derekán a falu alatti