Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-02-28 / 6. szám

100 ruim egyre elsiklottak a fagyott havon s én a helyett, hogy előre haladnék, folyvást hátra csuszamlottam. Valóban alig haladtam pár ölnyire, midőn társaim már mind a medve elé törtettek. — Pétert azonban, ki fegyveremet s medvekésemet vitte, nem bocsátám el közelemből, azt tartván, hogy nem volna kellemes érzés egy medve szomszédságában fegyvertelenül maradni — mint ezt a következés meg is mutatta. Végre néhány fa közé úgy elbonyolodtam, hogy teljes lehetlen volt csak egy lépést is tennem előre. E dilemmás helyzetemben tapasztalni kezdém, hogy a kutyák ugatása egyre közelebb és közelebbről hangzik — sőt már az ebekkel küzdő medve mormolását is hallhatám. — Nem is tartott sokáig a meggyőződésre jutnom, hogy a medve erősen közelget a helyhez, hova én úgyszólván be valék ékelve. E pillanatban Péter meg akarta oldani a kereket ; én jelekkel kértem őt, adná ide vadászkésemet és fegyveremet. Neki azonban a medvétől féltében nem volt bátorsága hozzám jöni s nem is csoda, mert a következő perczben már láttuk a medvét, a mint tőlünk alig harmincz lépésnyire küzdött a kutyákkal, míg én egészen védtelenül állottam. Szinte restelem helyzetem rendkivüliségét vázolni. Minden csikorgó hideg daczára ereimben meleg vér szökellését érzém. Szerencsémre Péter gyáva szívébe még is fért a bátorságnak egy rövid másodpercze s átnyújtván tokban lévő fegyveremet, elinalt. Én felpillantani sem mertem, míg tokjából ki nem vettem a fegyvert s ennek sárkányait fel nem vontam — minden pillanatban várva a fenevad forró ölelését. A medve most tíz lépésnyire állt hozzám : s én, hogy biztosabb állásra tegyek szert, hósaruimat levetettem, a teljes meggyőződésben, hogy vagy a vadnak vagy a vadásznak itt kell elveszni. A kutyák folyvást dühösen küzdöttek vele, kedvenczemet Crib-et, a derék angol|bulldogot épen akkor ölte meg : s én a jelenetet nem is láthattam jól, mert egy fenyőnek hóval terhelt ágai elfödték előlem a kilátást s én csak egy nagy szörtomeget látva azt képzeltem, hogy a medve háttal van felém. Kitekintve a fenyőágak közül, nem csekély meglepetésemre — ott állt velem szemközt két lépésnyire. Azt hiszem ő sem volt kevésbé meglepve, mint én. Szája el volt tátva s torkába láthattam, szemeit rám mereszté, még most is látni vélem azokat s ha lázas álmám van, mindig e két szem kisért. Pillanatnyi habozás nélkül lőttem, egyenesen fejére — se perczig sem tudom mint történhetett, de elhibáztam. Rémületem képzelhető. Eletem a második csövön függött. Ezt tudtam s mondhatom éreztem is. Felém mozdúlt — most vagy soha ! Fegyverem csőszája alig egy lábnyira volt fejéhez, elnyomtam a ravaszt s a medve összeomlott. —Vadász barátim , higyjétek el hogy e vadászhevély ritkítja párját. Most már könnyű róla írni s olvasni még könnyebb : de kiállani azt, hasonlít azon érzéshez: mint mikor az ember lábát értetlen kéz fürészeli el. Elejtém a medvét, de azóta medvevadászatra gondolni sem szeretek." — (Nem is minden bokorban terem Bombonnel.) — Szép lövés. Mr Henry Williams február 7-kén egy pólingot lőtt le 900 yard (Ugyanannyi jó lépés) távolságból —golyóval. Az angol sportlapok nagy hűhót ütnek a clologból ; mi azonban ez egyes esetet inkább a szerencse, mint a biztos kéz javára rójjuk fel. — De kalapot emelnénk az előtt, ki tizenkét lövés közül csak egyszer is biztosan találna hasonló távolból.