Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-10-20 / 29. szám

464 végre futtában kap meg egyet — s ez bak volt! Hangos kaczajjal tért vissza a tejvadász s csak óra múlva akadtunk forrásra. Még három órahosszat botorkáltunk lefelé s halálra fáradtan dőltünk a nagy Ari-völgyi korcsma padjaira, hol azonban rosz seren és kecsketejen kivül egyéb nem volt kapható. —A vén korcsmáros, ki egykor híres és félelmetes vadőr volt, vágyó arczkifejezéssel beszélt a zergéről. „Az ám, szólt hozzá az erdész —jobb lett volna azokat ott fenn békében hagyni ; ennek és ennek a felesége és fiai most nem volnának árvák !" A vén ember arcza erre kissé eltorzúlt s félhangon duzzogá : „Hát mért lőtték le bátyámat a vadászok — na de most már úgy is mindegy, vétkemet meggyóntam s azzal vége." Szekeret nem kaphattunk s így még másfél órát kellett gyalogolnunk, kivéve Kinsky R. grófot, ki hegyi ponyját kisérletképen s az erdészek ellenzése daczára magával hozta. A derék ponyt ügyesen vezették felfelé, lefelé szerencsésen átkapaszkodott minden veszélyes helyen s most élénken ügetett el lovasával. Atalában mondhatom , bár ezért sok hegyi "vadász fog kárhoztatni, hogy zergevadászatnál a jó pony raegbecsülhetlen; gyakran óráig is megyünk felfelé, mielőtt a valódi mászás kezdődik s ki ezen órán át ponyján nyugodtan szivarozhat, nagy előnnyel bír. Találkozásunk kitűzött helye, gr. Thun О. birtoka, Hiittschlagon túl két órányira a völgynyiláson egy tó partján fekszik s közvetlenül háza megett egy dörgő zuhatag omlik le a Gstöss Gletscherről, melly jégfejét a felhőkbe nyújtja. A Gstöss jégmezei a szelíd esti szürkületben olly barátságosan tekintettek le reánk s a havast ismerők még is fogadásra ajánlkoztak, hogy az utat nem tudó nem képes a jégig hatolni — annyira csalódik a völgyből felnéző szem. Harmadik vadásznap, vasárnap. Hölli hajtás. Az állás alá félórányira, nagy kerülettel bár, lovagolni lehetett s ez a tegnapi fáradalmak után épen nem volt megvetendő ; gr. Thun egy ponyt adott alám s így legjobb időben, csodaszép zuhatag s egy elhagyott bánya mellett, völgyhosszant lovagoltunk Hiittschlagig. Az én állásomnak „der schöne Sitz" volt a neve s ez méltán megillette. Fiatal fenyősudarak s henyefenyök közt egy kiálló sziklalapon ülve, alattam kiszáradt bérezi patak medre s szemközt roppant magas szirtfal nyúlt el, mellynek alját őserdő lepte, fenn pedig rovátkos gerinczén henyefenyö tengődött. Balra szemközt egy öbölben felfelé vonúló sorban a vadászok állottak, lígy hogy én minden zergét, minden lövést láthattam; jobbról a hajtók jöttek. Rövid időn élénkült a táj ; pár lövés dördült, egy sebzett zerge hanyatthomlok zuhant le legalább száz lábnyi magasból, mások hihetlen szökésekkel ugráltak szirtről szirtre ; egy anyazerge szerencsésen kivezette a veszélyből két gidóját (ritka eset) , minden szökés után megállott s nézte jönnek-e utána. Egy erős bak vagy 200 lépésnyire jelent meg előttem; felkaptam fegyverem, de ugyanazon pillanatban mögöttem[egy lövés dördült sabak felbukott. Felszöktem, hogy csövemet a vélt vadorra irányozzam — hangos kaczaj válaszolt. Kinsky O. gróf régi barátom, kinek jöttét már nem is vártuk, korán utánunk indúlva St. Johannból utóiért, meglátott állásomon, csendesen rám cserkészett s a tempo ellőtte bakomat. Együtt maradtunk ezután , de csak még egyet sebeztünk keményen — alattunk maradt fekve, a hajtás végével azonban huit helyét találták s bár mindenfelé látszott a