Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-07-10 / 19. szám

leült s a társasággal mit sem törődve kezdett fütyörészni. Egyikünk megjegyzésére, hogy ruhája s kezei véresek, hidegen felelte : — „Elhiszem azt ; ha nektek lett volna dolgotok olly roppant iszonyú medvével, mint nekem volt, alkalmasint saját véretök szinét látnátok most itt a medvéé helyett." „Úgy-e? talpait természetesen magaddal hoztad vacsorára?" szólt egy, ki a mondottakban Tamás volt. „Nem hoztam biz én, felelte a vadász, de ha elmentek értük, megfőzöm s bőrét is odadom ötven dollárért, pedig mondhatom, hogy gyönyörű egy csuha." „De hol van hát?" kérdezték többen. Az öreg vadász, ki bowie késével épen fogát piszkálta, e késsel az ajtó irányába vágva mutatott s aztán egykedvűen kezdett faragcsálni. Kimentünk megnézni s csakugyan ott függött a nyeregkápára akasztva a legnagyobb s legszebb medvebőrök egyike, mellyeket valaha láttam. S ezen ember egymaga küzdött meg a medvével s lefejté a bőrét és magával hozta a diadaljelt s mindezt olly közönyösen , mintha valami patkányt ütött volna agyon. Pár nap múlva egy aranyásó azt a hírt hozta a hegyekből, hogy az indiánok több embert megöltek , néhányan megmenekültek s most ezek egyike megtorló vállalatot indítványoz. Erre azonnal húszan — köztük én és Wilson — ajánlkozván, abban egyeztünk meg, hogy rögtön indúljunk s a menekült kalaúzsága alatt hnjnalhasadás előtt rohanjuk meg a rablókat. Felfegyverkezvén, marczona boszúvágy ült mindnyájunk arczán. Hegyeken, völgyeken, roppant sűrűkön át végre a kis folyamhoz értünk, hol ama szegény aranyásók a talált aranyért életükkel adóztak. A hely szinén elkeseredett harcz nyomai voltak láthatók s e nyomokon járva bárom holt testre akadtunk; fejeik beverve s testeik nyilakkal rakva voltak. — E látvány még inkább ingerié boszúnkat, de indúlnunk még korán volt s a hold feljöttére várva, a hideg sötét éjben (mert tüzet rakni nem volt tanácsos) falatoztunk, aztán az örségi sorrendre sorsot búzván, rövid pihenésre lefeküdtünk. Elaludtam, de az átalános készülődés zaja hamar felkeltett. A hold magasan állt már a felhőtlen tiszta égen ; csaknem olly világos volt mint nappal. Vezérünk egy gyermeksége óta vadászember, a természet könyvéből jobban tudott olvasni mint nyomtatásból ; ez a kalaúzzal elől ment, mi a legszigorúbb trappistai csendben követtük őket. Tudtuk hogy jó nyomon járunk s midőn végre tanyai tüzeik füstjét megláttuk, tanácsot tartottunk s az lön határozva : hogy csapatunk fele gyalog másszék előre, másik fele pedig hátrább a lovakkal maradjon s készen álljon, ha az indiánok támadást kisérlenének meg. A terv teljes rendben hajtatott végre—

Wilson és éna lovakkal maradtunk. Az előcsapat óvatosan kúszott előre egy cseplésben ; eltűntek szemeink elől s a legközelebbi néhány perez alatt saját szívem erős dobogását hallhatám. „Mikor lőnek már valahára ?" kérdém magamban. Ismét egy perez múlt el s még is csendes minden. Pedig már lőtávolban kell lenniök. Végre durrogott a halálos fegyverropogás s ennek viszbangja iszonyatos sivítással és dühös boszúordítással érkezett hozzánk ; társaink visszarohantak lovaikhoz, újra töltöttek, felültek s aztán mindnyájan egyszerre indúltunk előre; az indiánok azonban ezalatt tovább illantak s az erdőnek hozzáférbetlen részébe rejtőztek, onnan küldvén felénk nyilaikat, mígnem jónak véltük mi is a fedett