Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-04-30 / 12. szám

180 Közel félórai várakozás után távolabbról hangzó nesz adá tudtunkra, hogy az ebek és a hajtók a rejt túlsó végén vannak már s nem sokára egy nyiífantás elárulá, hogy a kopók egyike nyomon jár. „Halld az Öreg Pontot!" szólt az őrnagy néhány lépésnyire tőlem egy rhododendron bokor megöl s elégedett mosoly derité fel az öreg vadász napbarnitott arczát, a mint kedvencz ebének hangjára ismert. — „Halk! újra és fijra! A vad felkelt, ez annyi mint bizonyos. Ebem soha sem nyiffant ok nélkül s így add tovább a figyelmeztetést, hogy mindenki résen álljon. Ha ! most már Rupert és Gielert is beleszólt s ugyancsak csaholnak !"—Mindjárt erre a többi eb is felvette a nyomot, a zene egyre hangosabbá vált, míg végre a szakadékból felhangzó kardal felverte a környező erdők viszhangját. Nem kell említenem — jól ismeri azt minden vadász — milly kedves érzelmeket keltett bennünk a falka zenéje ; tudtuk hogy a vad már hajtásban van s mindenikünk csak azt ohajtá, bár közel hozzá törne ki a rejtböl, hogy azt lövésre kaphassa. A száraz ágak recsegése, ropogása s a hajtás zaja néha már-már olly közel hangzott, hogy a vad kitünését minden pillanatban várva fegyverünket emelők ; a hajtás azonban ismét és ismét visszament. Végre egy lombár agancsú roppant hímjávor rászánta magát a rejt elhagyására s hatalmas ruganyos szökésekkel tört át a bokrokon tőlem jobbra; s bár B. és K. barátimnak igen jó lövésre jött, ezeknek rákettőzése kevés sikert mutatott, mert a vad pillanatnyi szünet- s iramának legkisebb csökkentése nélkül mérte át a tért. Én is szerettem volna egy lövést kisérleni a távozóra, de ezt az elfedő bokrok miatt nem tehettem ; az öreg őrnagy azonban, ki jobb lába sarkán nyugodtan ült s jól előre nyújtott baltérdére támasztván könyökét (mi legjobb helyzet a biztos czélzásra) : fegyverének jobb és balcsövéből lőtt ; s bár nem láthattam a jávort, de mind a két golyó vágását hallván, tudtam , hogy mind a két lövése talált. „Hurrah fiúk ! összerogyott !" kiáltá a derék vén katona s felugorván második fegyverét kapta fel, de mielőtt ezt arczához emelheté, a jávor ismét csülökre kapott s a talaj csekély hullámzata megvédte a lövéstől. „Bravó őrnagy! szóltam hozzá; ön gyönyörűen bőrére rakott a ficzkónak s pompás két lövést tett, mert mindakettö kétszáz lépésnyinél távolabbról történt S most bocsássuk utána Brant és Slogeet, fogadom hogy beszámolnak vele." — Mihezképest rendelkeztem is a két eb nyomra vezetése iránt s e pillanatban neszetelés hallszott a sűrűből és két fiatal csapos, hét üszke s távolabb mögöttük egy öreg medve ötlött ki a bokrok közül. — A csaposok egyikét én kaptam le, három üszke több puska ropogása közben rogyott le s a medve is kapott két vagy három gyöngéd üdvözlést, melly jó kedvét épen nem fokozta, mert bőszülten bömbölve tartott W— és К — felé, kik kilőtt fegyvereikkel szaladásban kerestek menekvést. Az ebek szerencsére meglátták a maczkót ; Hasszán hátsó ballábát kapta meg, mire ez visszafordúlván, Ali a túlsón oldalon fülön ragadta. — Mind a kettő roppant erős (Polygarnak vérebbel keresztezéséből származott) kutya volt ; szegény maczkó e környezetben fel is hagyott támadási tervével s most már saját támadóival küzdött. — Sikerült is Alit magáról leráznia, de e perczben az oda sietett В — fegyveréből fültövön találva, béadta a kulcsot. Az őrnagy falkája s a hajtók eközben előkerülvén, mihelyt a kutyákat összeszedtük , Hasszánt és Alit az őrnagy által megsebzett hímjávor nyomára vittük. —